Az önismeret útja nem mindenkinek való. Legtöbben kíváncsiságból, valami megmagyarázhatatlan hiányérzetből fakadóan fordulunk a természetfeletti felé.
 Lépésről, lépésre ismerkedünk az Univerzum törvényszerűségeivel, bújjuk a könyveket, járjuk a tanfolyamokat, keresünk valamit, amiről mi sem tudjuk valójában, hogy mi.
Egyre okosabbak, nagyobb tudásúak leszünk az úton, néhány kalandozás az elmúlt életeinkbe és máris megjelenik a felsőbbrendűségi érzés. Ugyan egyre kevésbé értenek meg bennünket az „átlagemberek”, de sebaj, hiszen mi nem az átlaghoz akarunk tartozni. Mátyás király, Kleopátra, Szent István reinkarnációjaként, miért is „alacsonyodnánk” le a „néphez”. Egy idő után már Jézust, Mária Magdolnát csatornázunk, aztán pedig „egyenrangú” társként beszélgetünk velük. Mint egyén, megszűnünk létezni, beleolvadva egy nagyobb Hatalom szolgálatába. S bizony az üzenetek jönnek is, ha fülünk hall, szemünk lát…

A spirituális ego nagy hatalommal bír lenni. Az, akinek sikerült azt átlényegítenie, pontosan tudja, miről beszélek. Amikor a hétköznapok „szürke” világából, lépésről-lépésre belépsz egy színes, határtalan Univerzumba, amelyben, ha kinyitsz egy ajtót, mögötte több tucat másik várja, hogy belépj
 Mikor minden megtapasztalásod zsigeri szinten valós, a halál gondolata békességet hoz szívedbe, s a vágyat, hogy ott légy a küszöbén. Mikor a szeretet végigfut testeden, s tüzes érintésed hatására a másik ember megrendülten elsírja magát. Ilyenkor hatalmadban áll emelni őt csakúgy, mint sárba döngölni. Szolgálni, vagy uralkodni rajta.
  Az önismeret útja nem mindenkinek való, mert eljön az a pont az úton, mikor megtapasztaljuk az Erőt. Mikor rájövünk, hogy élhetünk, vagy visszaélhetünk vele. Addigra már a spirituális egónk legtöbbször akkorára puffad, hogy szinte szétreped a gőgtől és a hiúságtól. Akarunk tovább menni rendületlenül, ez nem kérdés, és esküdözünk, hogy motivációnk tiszta, a szeretet nevében fogant.

Csakhogy ez nem így van…

S ez az a pont, melyen, ha átlépünk, nincs többé visszaút. Bölccsé válhatunk, vagy őrjöngő őrültté. Lehozhatjuk a Mennyet a Földre, vagy megpróbálhatjuk megtartani magunknak a Tudást, balgán belezuhanva az Illúzió Tengerébe.

   Csakhogy az égi törvényeket összhangba hozni a földiekkel nehéz, mi emberek pedig nem szeretjük a nehézségeket. Lazán, gyorsan és könnyen akarjuk venni az akadályokat, s mikor azt halljuk, hogy ez így nem lehetséges, egyszerre két urat nem szolgálhatunk, inkább földbe dugjuk a fejünket, azaz elfordulunk az Égtől, s az Univerzum törvényei helyett a saját törvényeink szerint kezdünk el működni.
Vagyis működnénk, ha tudnánk. Mert az az ember, aki megtanulta, és tisztában van azzal, hogy élete minden egyes eseményéért ő felel, ilyenkor konfliktusba kerül saját magával, s vagy megőrül, vagy magához tér, feláll, újra kapcsolatot teremt az Éggel, anyagba (Földbe) öntve a szellemit. Megtestesítheti azt.

A világban egyedüli állandóságot csak a változás jelent. Akkor hogyan lehetünk stabilak? Mit is jelent a stabilitás?

A földi törvényszerűségeket jól ismerők és élők szerint a stabil anyagi hátteret, az Égi világban jártasak szerint az állandó, stabil kapcsolatot az Istenivel. Minden csak nézőpont kérdése, s a stabilitás egyéni szinten meg is lenne, ha… Ha nem lenne egy nálunk nagyobb Hatalom, az Univerzum törvényei és a mindent átható Szeretet. Ha a szellemi „jogrendszer” nem lenne magasabban az égi hierarchiában, mint az emberi törvények, vagy csak azok léteznének, az Isteniek nem.
Mindkettő létezik azonban, s mindent áthat a Szeretet.
Az a Valami, amire mindannyian vágyunk, s amelytől legtöbben rettegünk. Miért? Mert nem szeretünk változtatni, főleg nem nézőpontot.
 Ilyenkor ugyanis kiderülhet, hogy nincs igazunk, s bár tudjuk, hogy a világban az egyedüli állandóság a változás, szeretnénk azt hinni, ez a törvény ránk nem vonatkozik.
Ha kiderülne, hogy se tudásunk, se hatalmunk nincs semmi és senki felett, felelősségünk azonban annál nagyobb, azt bizony sokan nem élnénk túl. Ha megtudnánk, hogy mások által belénk plántált hitrendszerek szerint élünk, nincs önálló gondolatunk, s csak bábjai vagyunk jó néhány manipulatív rendszernek, azt nem bírná el az idegrendszerünk.
  A szeretet kiéget minden útjába kerülő gátat, akadályt, minden nem tiszta gondolatot, érzést. Utat tör magának a legsötétebb éjszakában is. Az embernek nincs hatalma eltéríteni ezt az erőt, csak annyit tehet, hogy alkalmassá válik a befogadására. Letisztogathatja előtte az utat, feloldhatja a gátakat, kidugaszolhatja az eltömődött járatokat. Válthat nézőpontot, beláthatja, hogy olyan hatalma nincs, amilyennek a hatalmat képzelte, hogy a felsőbbrendűség egyben elszigeteltséget és magányt is jelent, hogy szolgálni, másokat emelni érdemes, mert ezzel jobb emberré válhat, s beláthatja, hogy az égi törvények ismerete földi tettek nélkül ugyanúgy csak az érem egyik oldala, mint az anyagi jólét valódi bőség nélkül.

   S ekkor, de csakis ekkor, a szeretet átjuthat azon a csatornán, mely összeköti az embert a szellemivel és a földivel. Ekkor és csakis ekkor, létrejöhet az a kapcsolat, amely független a világ összes változásától, mégis magába sűríti mindazt. Mikor nem lesz többé menny és föld külön, mert mindkettő valójában Egy és Ugyanaz, s az Egység csodálatos pillanatában, megélhetjük a stabilitás valódi lényegét.