A keresztény felfogás

„Amikor azonban elhatalmasodott a bűn,
túláradt a kegyelem,
hogy amint halált hozóan uralkodott a bűn,
úgy uralkodjék az örök életre szóló
megigazulással a kegyelem is”
(Rom 5, 20)

A keresztény tanítás szerint Isten eredetileg arra teremtette az embert, hogy vele együtt élhessen, ezért adott részt neki a maga isteni életéből. Ezt az isteni adományt kegyelmi életnek, vagy megszentelő kegyelemnek hívják. A kegyelmet Jézus Krisztus érdemei révén kapjuk meg, és a Szentlélek osztja ki nekünk. Kegyelemnek azt a természetfeletti adományt nevezik, amely révén elérhetjük az üdvösséget. Az ember önmaga, kegyelem nélkül nem tudja elérni az örök üdvösséget.

A kapott kegyelemmel azonban együtt is kell működnünk, csak így jutunk el a végső célhoz. Az együttműködés azt jelenti, hogy követnünk kell Isten útmutatásait, mindig jót kell cselekednünk, és lelkiismeretünknek tisztának kell lennie. Az isteni kegyelem elnyeréséért imádkoznunk kell, és a szentségekhez kell járulnunk.

A kereszténység a kegyelemnek két fajtáját ismeri: a megszentelő és a segítő kegyelmet. A megszentelő kegyelem a szent, isteni élet a lelkünkben, amely alkalmassá tesz bennünket arra, hogy Isten gyermekei és örökösei lehessünk. A kegyelmi élet a legbensőbb módon a szent Istenhez, minden kegyelem forrásához kapcsol minket, és ezáltal megszentel bennünket. Ezért nevezzük a kegyelmi életet megszentelő kegyelemnek is. Ezt a keresztségben kapjuk meg.

A segítő kegyelem Isten természetfeletti segítsége, mely akaratunkat arra ösztökéli, hogy a jót tegyük, és a rosszat kerüljük. A segítő kegyelem azt is jelenti, hogy Isten végtelen szeretetében mindig kész kegyelmével megajándékozni bennünket, amennyiben hajlandóak vagyunk azt elfogadni. Isten növeli bennünk megszentelő kegyelmét, ha mindent Isten iránti szeretetből teszünk, ha másokkal jót cselekszünk, és ha magunkhoz vesszük a szentségeket.