Spirituális fogalmak szerint az ember – ismeretlen okok miatt – elrontotta az eredeti
létállapotot, s lezuhant az anyagba, ahol kezdetben még emlékezett az eredetre, de tudata egyre
jobban elhomályosult. Mivel elrontott valamit, helyre kell állítania azt magában és a világban.
Ezt mai, tudatilag lecsúszott állapotában már képtelen megtenni. A Megváltó az, aki kiemeli az
embert a lecsúszott állapotból, s az eredetinél magasabb állapotba emeli. „A megváltás azt
jelenti, hogy a megváltó a jóvátételt az ember helyett elvégzi.”(2)
Konkrétabb spirituális jelentése:
Az ember kezdeti létállapota a szent könyvek szerint a Paradicsomi állapot, amely nagyjából a szív csakra felső szintjének felel meg. Ezen a tudati szinten az ember már testben, anyagban él, de tisztán és szeretetben. Ami azt jelenti, hogy ez még nem sűrű anyag, hiszen az energia besűrűsödését és anyaggá válását elsősorban a létszomj és az alsó asztrális vágyak megjelenése okozza. A Paradicsomi állapot tehát olyan (fél)anyagi megtestesülés, ahol már van polaritás – hiszen van nő és férfi – , tehát az egység nincs még/már jelen, de nincsen alsó asztrális test sem, tehát tiszta érzelmek és gondolatok léteznek. Szenvedés és betegség sincs ezen a síkon.
Ebből az állapotból valamilyen oknál fogva kiesett az ember, ami azt jelenti, hogy tudata lejjebb csúszott, még jobban eltávolodott Istentől, az Egységtől, a Forrástól. Ennek következtében merült bele az anyagba. A lecsúszást követően egy ideig még emlékezett arra, honnan jött, és életének az volt a célja, hogy visszakerüljön oda. Később azonban, amikor a tudati lecsúszás/elhomályosulás folytatódott, már nem emlékezett arra, honnan jött, és hová kell visszatérnie. Az eredeti állapotot csak a szent könyvekből ismerte. Ekkor az emberi tudat már annyira eltávolodott az emelkedettebb szintről, hogy az (átlag)ember már nem volt képes egyedül visszajutni abba az állapotba, ahol nincs félelem, nincs betegség és szenvedés.
Más szavakkal: a Paradicsomban az emberi tudatot javarészt az egyéni Isteni Én töltötte el, vagyis az ember együttműködött az isteni erőkkel, törvényekkel. Ebből az állapotból kiesve, az egységes tudatból kivált egy kis rész, amiből később az ego lett, amely az anyagban élt, igen távol az isteni tudatállapottól. Így létrejött az ego, aki nem tudott már szinte semmit az Isteni Énről. Ez az ego – mivel csak töredék rész – képtelen egyedül, saját erejéből felemelni kis, töredék mivoltát az Egységbe, ezért mondják a vallások, hogy az ember nem képes megváltani saját magát. Ez abban az értelemben igaz, ha az ember az egójával azonosítja magát, tehát az identitás kérdése mindenképpen felmerül.
A töredék kis részt visszaemelni az egységbe az Isteni Én képes, hiszen ő maga az Egység, a tiszta tudat, a szellem. Az az ember, aki az egójával azonosítja magát (identitás tudat!), a saját Isteni Énjét kívülállónak érzékeli, természetesen, tőle hatalmasabb isteni erőnek, ami az anyag síkjáról nézve igaz is.
Amennyiben viszont az ember az Isteni Énnel azonosítja magát, képes önmegváltásra. A dolog nehézsége „csak” abban rejlik, hogy abban a pillanatban, ahogy az ember identitás tudata megváltozik „egóról” „Isteni Énre”, megszabadul a kába tudatállapotból, tehát megváltásra valójában már nincs szüksége. A teljes megszabaduláshoz még van mit tennie, de a legszorongatottabb tudatállapotból már kijutott. Ezért a megváltásban a tudatállapot (identitás tudat) megváltozásának központi jelentősége van.
A megváltás a vallásokban tehát az üdvösség elnyeréséhez vezet, amely spirituális szempontból még nem a végállomás. A hagyomány az eredeti állapotot kívánja visszaállítani, amely túlmutat az üdvösségen. Mint a fentiekből kiderül, az üdvösség egy rendkívül tiszta, Istenhez nagyon közel álló létezést jelent az anyagban. A hagyomány tanítása szerint az ember eredendő állapota az Istenember, tehát olyan ember, akinek a tudata a szellemben van. Ez magasabb szint, mint az üdvösség, hiszen már nem az anyagban van. Fontos ismérve, hogy innen már nem lehet visszaesni az anyagba – a tudat fejlettségének köszönhetően – szemben az üdvösség klasszikus állapotával, ahol a tudat még nem teljesen megtisztult, így ha a vágyak feltámadnak, az ember visszacsúszik az alacsonyabb szintre. Ne felejtsük el, hogy a Paradicsomi állapotot ismerő vallások a Paradicsomot a vágyak beteljesülése színtereként mutatják be. Ismét Hamvas Bélát idézve: „A mennyország az élet gátlástalan élvezetének helye. Üdv, amikor az emberről minden terhet levettek. A sóvár szomjúság annyit ihat, amennyit akar. … Aki vissza akarja szerezni önmagát, az a mennyországot elkerüli. …. Az embernek a világot az alapállásba vissza kell helyeznie. … És Isten országa az a hely, ahol azok tartózkodnak, akik a világot realizálják.”(3)
Szabó Judit sorait idézve, kívánok kellemes hétvégét kedves barátaim:-)
Ildó
Konkrétabb spirituális jelentése:
Az ember kezdeti létállapota a szent könyvek szerint a Paradicsomi állapot, amely nagyjából a szív csakra felső szintjének felel meg. Ezen a tudati szinten az ember már testben, anyagban él, de tisztán és szeretetben. Ami azt jelenti, hogy ez még nem sűrű anyag, hiszen az energia besűrűsödését és anyaggá válását elsősorban a létszomj és az alsó asztrális vágyak megjelenése okozza. A Paradicsomi állapot tehát olyan (fél)anyagi megtestesülés, ahol már van polaritás – hiszen van nő és férfi – , tehát az egység nincs még/már jelen, de nincsen alsó asztrális test sem, tehát tiszta érzelmek és gondolatok léteznek. Szenvedés és betegség sincs ezen a síkon.
Ebből az állapotból valamilyen oknál fogva kiesett az ember, ami azt jelenti, hogy tudata lejjebb csúszott, még jobban eltávolodott Istentől, az Egységtől, a Forrástól. Ennek következtében merült bele az anyagba. A lecsúszást követően egy ideig még emlékezett arra, honnan jött, és életének az volt a célja, hogy visszakerüljön oda. Később azonban, amikor a tudati lecsúszás/elhomályosulás folytatódott, már nem emlékezett arra, honnan jött, és hová kell visszatérnie. Az eredeti állapotot csak a szent könyvekből ismerte. Ekkor az emberi tudat már annyira eltávolodott az emelkedettebb szintről, hogy az (átlag)ember már nem volt képes egyedül visszajutni abba az állapotba, ahol nincs félelem, nincs betegség és szenvedés.
Más szavakkal: a Paradicsomban az emberi tudatot javarészt az egyéni Isteni Én töltötte el, vagyis az ember együttműködött az isteni erőkkel, törvényekkel. Ebből az állapotból kiesve, az egységes tudatból kivált egy kis rész, amiből később az ego lett, amely az anyagban élt, igen távol az isteni tudatállapottól. Így létrejött az ego, aki nem tudott már szinte semmit az Isteni Énről. Ez az ego – mivel csak töredék rész – képtelen egyedül, saját erejéből felemelni kis, töredék mivoltát az Egységbe, ezért mondják a vallások, hogy az ember nem képes megváltani saját magát. Ez abban az értelemben igaz, ha az ember az egójával azonosítja magát, tehát az identitás kérdése mindenképpen felmerül.
A töredék kis részt visszaemelni az egységbe az Isteni Én képes, hiszen ő maga az Egység, a tiszta tudat, a szellem. Az az ember, aki az egójával azonosítja magát (identitás tudat!), a saját Isteni Énjét kívülállónak érzékeli, természetesen, tőle hatalmasabb isteni erőnek, ami az anyag síkjáról nézve igaz is.
Amennyiben viszont az ember az Isteni Énnel azonosítja magát, képes önmegváltásra. A dolog nehézsége „csak” abban rejlik, hogy abban a pillanatban, ahogy az ember identitás tudata megváltozik „egóról” „Isteni Énre”, megszabadul a kába tudatállapotból, tehát megváltásra valójában már nincs szüksége. A teljes megszabaduláshoz még van mit tennie, de a legszorongatottabb tudatállapotból már kijutott. Ezért a megváltásban a tudatállapot (identitás tudat) megváltozásának központi jelentősége van.
A megváltás a vallásokban tehát az üdvösség elnyeréséhez vezet, amely spirituális szempontból még nem a végállomás. A hagyomány az eredeti állapotot kívánja visszaállítani, amely túlmutat az üdvösségen. Mint a fentiekből kiderül, az üdvösség egy rendkívül tiszta, Istenhez nagyon közel álló létezést jelent az anyagban. A hagyomány tanítása szerint az ember eredendő állapota az Istenember, tehát olyan ember, akinek a tudata a szellemben van. Ez magasabb szint, mint az üdvösség, hiszen már nem az anyagban van. Fontos ismérve, hogy innen már nem lehet visszaesni az anyagba – a tudat fejlettségének köszönhetően – szemben az üdvösség klasszikus állapotával, ahol a tudat még nem teljesen megtisztult, így ha a vágyak feltámadnak, az ember visszacsúszik az alacsonyabb szintre. Ne felejtsük el, hogy a Paradicsomi állapotot ismerő vallások a Paradicsomot a vágyak beteljesülése színtereként mutatják be. Ismét Hamvas Bélát idézve: „A mennyország az élet gátlástalan élvezetének helye. Üdv, amikor az emberről minden terhet levettek. A sóvár szomjúság annyit ihat, amennyit akar. … Aki vissza akarja szerezni önmagát, az a mennyországot elkerüli. …. Az embernek a világot az alapállásba vissza kell helyeznie. … És Isten országa az a hely, ahol azok tartózkodnak, akik a világot realizálják.”(3)
Szabó Judit sorait idézve, kívánok kellemes hétvégét kedves barátaim:-)
Ildó