Egyből az egy felé tartva....

Mikor EGY VAGY,- nincs én,- MINDENSÉG van.
Megadás van,- teljes ÁTADÁS.Az EGYből születsz,- kettővé válsz.

Az EGYben teljes egységben vagy magaddal és a MINDENSÉGGEL, mivel áthatják egymást.
Az EGY,- és AKI az EGYből kiemelkedik és elhagyja a „fészket” amely biztonságot ad számára, az Ember Szellem.

Elindul a földi világokba, hogy megtapasztalja a körforgást, vagy éppen megbízatást, küldötti feladatot vállal.
Ahogy távolodik az EGYtől, az EGYSÉGtől,- és a szférákon egyre lejjebb ereszkedik, - tudatára homály borul,- és egyre kevésbé emlékszik az EGYRE,- s mire Földet ér, a küldetésére.
De ha elérkezik ahhoz a ponthoz, hogy SZÍVÉT megnyitja, és mélyen befelé hallgat,- hosszasan, sokáig, mélyen befelé hallgat,- akkor, újra megérzi ott belül a MAG-ban az EGYSÉG érzését.
Földi és Égi világokat köt össze,- ismert és ismeretlen utakat jár be.
Hol eltéved, majd újra visszatalál az útra, mely a FÉNYRE kíséri őt.
Keresi, örökké keresi az utat, amely a FÉNYBE vezet.
És az egyik pillanatról a másikra, egyszer csak megnyílik előtte egy kapu,- bebocsáttatik.
Óvatosan halad előre az ismeretlenbe,- idegen a környezet, de belül érzi, már járt itt egykoron, nincs mitől tartania.
De a megosztottság ekkor megszólal benne,- Óvatos légy!
És akkor választhat,- kire hallgat,- a megosztottságra,- vagy a benne élő végtelen szeretetre.
A SZERETET azt súgja halkan,- Menj bátran, lépj csak előre, nincs mitől félned,- Biztonságban vagy.
Ott mélyen a MAG-ban van egy pont, amely összeköt minket, ahol EGY VAGY ISTENNEL….
Ennél a pontnál újra visszaléptél az EGYbe,- teljes EGYSÉGET alkotsz ISTENNEL.
Most hagyd magad mögött a félelmeidet, a mindennapi gondjaidat,- meritkezz meg,- és add át magad a VÉGTELEN,- HATÁRTALAN, - MINDENT MAGÁBA FOGLALÓ EGYSÉGNEK.
Itt már nincs Tér,- Idő, se gondolat, - Öröm,- Boldogság,- EGYSÉG van.
HAZAÉRKEZTÉL,- MEGÉRKEZTÉL,- ITTHON VAGY.

  Lendvai Kati

Reményik Sándor: Egy lélek állt….

Egy lélek állt az Isten közelébe'
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a "miért",
Mikor az Isten intett neki: "Készülj!

Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"

S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!"

És szólt az Isten szigorún: "Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!"

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: "Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot."
S felelt az Úr:
"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."