Az öreg mesél

 

 

 

Bozontos fehér szakállától

látni se lehetett az arcát,

szeme úgy izzott a nagy fekete kalap alól,

mint lába előtt a parázs.

 

Az öregember ott ült a barlang szájában

Odakint szünet nélkül esett,

esett a hideg november végi eső.

csontos kezét odatartotta a roskadó tűz fölé

és mély, dörmögő hangon mesélt:

A tiszta tükör útjára engedi a napfényt,

Koszos tükörben elvész a fény,

Igyekezz hát, hogy tiszta tükör légy,

amilyennek Isten megteremtett,

akkor tied lesz az Ő jóságos ereje,

tied lesz mindig mindörökké,

hogy tovább add a szenvedőnek

ebben rejlik a titok...hiszen

Teremté’ Isten az embert tulajdon képére

adott néki uralmat mindenek fölött!

Uralmat s nem szolgaságot!

Isten fényét kell beletükrözzük

az emberi világ sötétségébe

s ha ezt megtesszük,

eleget tettünk a parancsnak, ami világra hozott.

 

Szavai nyomot hagytak, aztán

hangja tovaveszett a nyirkos csöndben.

Csak az eső percegett a sziklán,

s a fellegek úgy tapadtak a Havasokra,

mint ember lelkére a kosz

Aztán ágat vetett a parázsra

                                                                      s a tűz ott a barlang szájában föllángolt újra...