Jungi analízis

 

Luthardt Andrea, pszichológus

A Carl Gustav Jung által kidolgozott pszichoterápiás irányzat a mélylélektani iskolák körébe sorolható, mely a század elején vált el a pszichoanalízistől (Süle, 1993). Jung eredetileg Freud tanítványaként került kapcsolatba a pszichoanalitikus elmélettel, de később nézetkülönbségeik miatt szakmai útjuk szétvált, és Jung kidolgozta saját szemléleti rendszerét, mely analitikus pszichológia néven vált ismertté. Jung pszichológiája olyan komplex, speciális elméleti rendszer, mely megpróbál hidat teremteni a szellemi tudományok, a transzcendencia és a pszichológia tudománya között (Süle, 2000). Elméletében központi szerepet játszik az álmok feltárása és értelmezése, elsősorban az ősi univerzális szimbólumok megértésén keresztül, melyeket mindig a konkrét személlyel összefüggésben vizsgál; az emberi pszichikumról alkotott gondolkodásmódját egyfajta evolucionista szemlélet hatja át - ez egyik meghatározó összetevője a pszichoterápiára vonatkozó elképzeléseinek is.

Jung számos tekintetben elfogadja a klasszikus freudi tanokat; az alábbiakban tehát elméletének csupán azon részeit ismertetem, melyek ettől különböznek.

 

A jungi személyiségmodell

Jung - hasonlóan Freudhoz - az emberi személyiséget tudatos és tudattalan régiókra bontja. A tudat Jung meglátása szerint a pszichikus tényezők kapcsolata az énnel, az én a tudat központja, bizonyos részei azonban a tudattalannal is érintkeznek (Süle, 2000). Az én érzése a testsémából, a létezés tudatából és emlékezetbeli adatokból tevődik össze (Jung, 1935). A tudat két fő tartományra osztható: az endopsziché és az ektopsziché régióira. Az endopsziché lényegében a tudat és a tudattalan folyamatok közti kapcsolatrendszer, míg az ektopsziché az az orientációs rendszer, melynek segítségével a tudat a külvilági tényekben igazodik el. Az endopsziché funkciói az emlékezet, mely azokhoz a tartalmakhoz köti a személyt, melyeket elfojtott; a szubjektív reakciók, melyekkel a személy nem szívesen néz szembe, s ezért elfojtás alá helyezi őket; az emóciók és indulatok; valamint az ún. invázió, azaz a megszállás, mely elsősorban olyan pszichés kórképekre jellemző, melynek során az árnyoldal teljes mértékben átveszi a tudat irányítását. Az ektopsziché funkciói Jung elméletében az érzékelés, a gondolkodás, az érzés és az intuíció, mely utóbbi a tudattalan észlelését jelenti (Jung, 1935, 1988). Jung a lélektani típusok jellemzésénél az egyes ektopszichés funkciók túlzottan hangsúlyos működésének fontos szerepet tulajdonít az egyes pszichés zavarok megjelenésében (Jung, 1988).

Jung a tudattalant két részre osztja: a személyes tudattalan és a kollektív tudattalan régióira, mely utóbbi legfontosabb jellemzője, hogy hatását nem személyesnek, hanem tőlünk független, énidegen, objektív valóságnak éljük meg (Süle, 1993). A személyes tudattalan egyéni szerzemények vagy a személy ösztönös folyamatainak következményeképpen alakul ki, tartalmai individuálisak. A kollektív tudattalan az emberiséget általában jellemző szemléletmód megjelenései - ezek a kollektív minták az ún. ősképek vagy archetípusok, melyek "archaikus karakterű mitológiai motívumokat tartalmazó körülírt csoportok" (Jung, 1935; 52.old.). Jung meglátása szerint ezekből az archetípusokból erednek az emberiség legfontosabb ideái és képzetei (Koronkai, 1999). Jung feltételezését, mely szerint a személyiség működését archetípusok befolyásolják, arra a nézetére alapozza, mely szerint az elme kialakulása ugyanolyan ősi alapokon nyugszik, mint a testé. Ebből következően tehát a kollektív tudattalan szintjén ugyanúgy egységes minden ember, mint az alapvető testi adottságok szintjén (Jung, 1935).

A jungi analitikus pszichológia felfogásában a személyiség külső burka az ún. perszóna vagy szerepszemélyiség, mely a felnőtt én által kialakított, a külvilághoz való alkalmazkodás szolgálatában álló entitás (Süle, 2000). A perszóna mögött helyezkedik el tehát a tudatos én, mely a tudattalannal érintkezik, melyben a perszóna kialakulásával párhuzamosan fejlődik, erősödik az ún. árnyékszemélyiség, mely voltaképpen a perszóna negatív lenyomata a tudattalanban, az azzal ellentétes tartalmakat foglalja magában: mindazt tehát, amit a személy el szeretne kerülni (Süle, 2000). Jung a lélek mélyén pozitív, kreatív mag működését feltételezte, melyet "Selbst"-nek nevezett - ezt tekintette minden jelenség legvégső, integratív forrásának.

A jungi elmélet értelmében az emberi fejlődésnek három szakasza különböztethető meg: a testi születés - a biológiai önállóvá válás időszaka -, a serdülőkor - az egyéni éntudat kialakulása -, valamint a szellemi születés - a "Selbst", az ősmag irányának érzékelése -. Ez utóbbi tekinthető a jungi pszichológia központi témájának, s végső soron a jungi pszichoterápia céljának (Süle, 2000). Az analitikus pszichológia - szemben a pszichoanalízissel - a személyiség fejlődésének elsősorban ezen, felnőttkori szakaszával foglalkozik, ebből következően a pszichoterápiás beavatkozás (a személyiségformálás) leghatékonyabb időszakának is a felnőttkort tekinti (Jung, 1932).

 

Az archetípusok

Az archetípusok ősi, mitologikus színezetű, az egész emberiség számára ugyanazzal a jelentéssel bíró, univerzális képzetek, melyek a jungi elmélet értelmében a pszichés működést alapvetően meghatározzák, a kollektív tudattalan régiójában helyezkednek el. Az archetípusok az egyéni élettapasztalatokkal ötvöződve alakítják egyéni életünket (Süle, 1993). Jung az archetípusokat nem statikus sémának, hanem dinamikus tényezőnek tekintette. Minden olyan jelenségnek megvannak az archetípusai, melyek az emberiség fejlődését végigkísérik (Jung, 1931). Jung műveiben számos archetípus megjelenését elemezte, melyek az álmok szimbolikájában ill. fantáziákban jutnak kifejeződésre.

A számos archetípus között különös jelentőséggel bír a jungi elméletben az egyén saját ellentétes nemiségével összefüggésben álló őskép, férfiak esetében az ún. anima, nőknél pedig az animus. Az anima így tulajdonképpen a férfi lelkében élő nő, összefoglalja a férfi psziché összes feminin pszichológiai tendenciáját, és fordítva az animus a nő lelkében élő férfi, mely a női psziché maszkulin tendenciáit hordozza. Individuálisan minden egyes személy animájának ill. animusának karakterét az ellentétes nemű szülő képe formálja (Franz, 1964). Mindkettő negatív és pozitív formában is megnyilvánulhat, attól függően, hogy a gyermeknek az ellenkező nemű szülővel kapcsolatosan milyen tapasztalatai voltak. Az anima és az animus a tudattalan régióval való kapcsolatot biztosítja, az ént nem megfelelően kihasznált lehetőségekről, fejleszthető képességekről, elfojtott szükségletekről informálhatja (Koronkai, 1999), éppen ezért az animus ill. anima megismerése fontos szerepet tölt be a pszichés zavarok értelmezésében, a vele való konfrontáció pedig a korrekciós folyamatban. Jung megfigyelése szerint a férfiak animája leggyakrabban erotikus fantáziákban nyilvánul meg, míg az animus inkább hangulatként, meggyőződésként jut kifejeződésre. Az animus manifeszt kifejeződési formáiban egyértelműen felismerhető a maszkulin jelleg.

Közös jellegzetessége e két archetípusnak, hogy négy fejlődési szakaszon mennek át, melynek során a kizárólag testi, fizikai jellegzetességek hangsúlya fokozatosan a szellemi tökéletesedés irányában alakulnak (Franz, 1964).

 

A jungi személyiségtípusok

Jung a személyiség két fő lélektani irányultságát különböztette meg: az extraverziót - a külvilág felé való érdeklődést - és az introverziót - a belső világhoz való vonzódást - (Süle, 2000). Az extraverziót és az introverziót alapvető lelki diszpozíciónak tekintette, amelyeknek meglátása szerint biológiai előfutáraik vannak. Az egyes lélektani típusokat e két fő irányultság és az egyes ektopszichés funkciók túlsúlyának kapcsolata alapján különíti el, miközben ezeket nem merev kategóriákként kezeli, hanem úgy véli, ezek a terapeuta számára egyfajta irányultságot adnak az egyes páciensek, tüneteik és élettörténetük értelmezéséhez és magához a terápiás munkához (Jung, 1988).

Extravertált beállítottságról akkor beszélhetünk, ha az egyén számára a külvilágban való eligazodás alapja a tárgy ill. az objektív adottságok. Az extravertált típus tudata pozitívan viszonyul a tárgyhoz, saját szubjektív viszonyulását is állandóan ehhez igazítja. A tudattalan kompenzatorikus jellegéből adódóan az extravertált típus tudattalanjában többnyire szubjektív tartalmak találhatók elfojtva. Attól függően, hogy mely ektopszichés funkció hangsúlyos adott egyén esetében, 4 típust különböztethető meg. Az extravertált gondolkodó típus "minden életmegnyilvánulását olyan intellektuális követelményeknek veti alá, mely objektív adottságból, tárgyi tényekből vagy általánosan elfogadott eszmékből indul ki" (Jung, 1988; 35. old.). Az extravertált érző típust általános, objektív értékekre való irányultság jellemzi, e típusnál elsősorban a gondolkodás funkciója kerül elfojtásra. Az extravertált érzékelő típusnál az érzékleteket, az érzeteket kifejezetten a konkrét tárgyak vagy folyamatok tudják kiváltani, méghozzá olyanok, melyeket mindenki mindenütt konkrétnak érezne, s ebből következően főleg az intuíció kerül elfojtásra. Az extravertált intuitív típus esetében az intuíció is a külső tárgyakra irányul; e típus leginkább az érzékelést nyomja el, hiszen e funkció pont arra irányítja a figyelmet, ami mögé az intuíció megpróbál bejutni (Jung, 1988).

Az introvertált lélektani típus alapvetően negatívan viszonyul a tárgyhoz, elvonja tőle a libidót - a tárgy, az objektum alapvetően csak kiváltja a szubjektív hajlamokat. Így tehát ez a típus szubjektív tényezőkből indul ki, ám úgy gondolja, hogy ezek alapja maga a tárgy. Az introvertált típusú személyiség tudattalan beállítottságára az jellemző, hogy a külső tárgyak szorongást keltenek benne, s ezért a tárgyakhoz kapcsolódó képzeteket a tudattalanba szorítja. Jung ezen irányultság esetében is a hangsúlyos ektopszichés funkció mentén jellemzi az egyes típusokat. Az introvertált gondolkodó típus lelki működését szubjektív eszmék túlsúlya jellemzi. Az introvertált érző típus képviselőit főleg személyes érzései irányítják, s ezért valódi indítékaik rejtve maradnak. Az introvertált érzékelő típus esetében a tárgyból eredő objektív hatás és a szubjektum közé egyéni, a tudattalanból eredő tartalom ékelődik, így a tárgy és az érzékelés közti összefüggés esetenként teljesen önkényesnek tűnhet. Az introvertált intuitív típus a tudattalanba szorított belső tárgyak felé irányul, s ezek e típus esetében nagyon hasonlóan viszonyulnak a tudathoz, mint a külső tárgyak (Jung, 1988).

Jung e lélektani típusok közé természetesen nem húz éles határvonalat, e tipológiát nem tartja minden emberi jelenség egyetemes magyarázatának, ugyanakkor olyan alapot nyújtó szemléleti rendszernek tekinti, mely az egyes konkrét esetek értelmezésében nyújthat támpontot.

 

A jungi betegségtan és pszichoterápia

Jung betegségelméletének kidolgozása során a pszichotikus kórképek tanulmányázásából indult ki (Koronkai, 1999), feltételezte, hogy ezekben az esetekben a tudat egyre jobban elmerül, miközben a tudattalan egyre inkább átveszi a hatalmat (Jung, 1935).

Az analitikus pszichológia felfogásában a pszichés zavarok kialakulása - beleértve a pszichoszomatikus kórképeket is - három fő okra vezethetők vissza: az identitás, az élet értelmének vagy a transzcendencia hiányára vagy elvesztésére. Ezen elmélet értelmében a tünetek voltaképpen a hiányzó vagy elvesztett identitás helyett jelennek meg, s a pszichoterápia célja a nem megvalósított identitás kidolgozása a tünetek értelmének megértésén keresztül (Müller, 1986; ID: Koronkai, 1999).

Jung az egyes pszichés zavarokat nem önálló entitásoknak tekintette, hanem eredetileg normális folyamatok megzavarásának eredményének látta (Jung, 1935). Az egyes pszichés zavarok magyarázatára bevezette a komplexus fogalmát. A komplexus megoldatlan belső ill. külső konfliktusok következtében fellépő disszociáció eredménye, a tudattal összeférhetetlen lelki tartalmakat foglalja magába, mely lelki tartalmak erős emocionális töltéssel bírnak; lelki gócként megzavarják a normális pszichés energiaáramlást, miközben apró, kellemetlen élmények energiatöltetével növelik saját energiájukat (Koronkai, 1999). A komplexusok tehát a tudattalan tartományban helyezkednek el, s mint lehasadt, önálló életet élő személyiségrészek működnek. Szélsőséges esetben akár függetleníthetik magukat a tudatos kontrolltól, esetleg hallhatóvá vagy láthatóvá válhatnak - például egyes pszichotikus kórképek esetében. A komplexusok azonban nem jelentenek feltétlenül patológiás állapotot, hiszen például az egészséges ember álmaiban is megszemélyesülhetnek. A komplexusok tehát a normális élet részei, s számos változó együtthatásától függ, hogy mikor és miért válnak kórossá (Süle, 2000). Elmondható, hogy a tudattalannak mind a kollektív, mind a személyes része több ilyen komplexust ill. részszemélyiséget tartalmazhat (Jung, 1935). A pszichotikus és a neurotikus zavarok között a hátterükben álló komplexusok tartalmát tekintve Jung meglátása szerint nincsen különbség; a tudat aktuális állapota és az adott konstelláció határozza meg, hogy hatásukra milyen pszichés zavar alakul ki (Koronkai, 1999). Fontos azonban hozzátenni, hogy Jung a pszichés zavarokat nem kizárólag negatív jelenségnek tekintette, elméletében rámutatott azok pozitív jelentőségére is (Süle, 1993).

A komplexusok belső magvát súlyosan frusztrált belső vágyak és a hozzájuk fűződő trauma alkotják. A komplexusok az ént megoldási utak keresésére indítják, ezért voltaképpen az én fejlődésének előmozdítójaként is értelmezhetők. Ez az útkeresés négy fő formában jelentkezhet: az én tudatosan küzd a komplexussal, míg képessé válik arra, hogy feldolgozza azt; az én kivetíti környezetére a komplexust, s így külső konfliktusként küzd meg vele; az én azonosul a komplexussal, mely így a tudatos énrészt megszállva átveszi a személyiség irányítását; s végül a tudat összeolvadhat a tudattalannal, mely jelenség elsősorban súlyos pszichotikus regresszióban figyelhető meg (Süle, 2000).

A jungi pszichoterápia célja "egy mélységében differenciált önismeret elérése" (Koronkai, 1999; 95 old.), a kóros komplexusok feldolgozásán, az árnyékszemélyiség, a perszóna és az egyénre jellemző domináns archetípusok megismerésén keresztül végül eljutva az egyén központi magjához, a Selbst-hez. A pszichoterápiás folyamat fő célja tehát a komplexusok felszínre hozatala, a velük való konfrontálódás ill. azok elaborációja, majd végül az én általi integrációjuk - mindez természetesen az én teherbíró képességének függvényében 

 

Az álmok szerepe a jungi pszichoterápiában

A komplexusok nem csak tünetek formájában, hanem szimbólumokban, s ezzel összefüggésben az álmokban is jelentkeznek. Éppen ezért a jungi pszichoterápia során, az egyén komplexusainak feldolgozásának folyamatában központi szerepet játszik az álomanalízis. Szemben Freuddal, aki a pszichoterápiás folyamatban rendkívüli hangsúlyt helyezett az egyes ülések során megjelenő szabad asszociációkra, Jung elsősorban a magához az álomhoz kapcsolódó asszociációkat figyelte meg (Jung, 1964). A jungi elmélet értelmében az álmok a komplexusok valamint a személyes ill. a kollektív tudattalan kifejeződései szimbolikus formában. Az álmok szimbólumaira Jung értelmezésében azért van szükség, mert álmaink a természet nyelvén szólnak hozzánk, ám a ma embere ezt a nyelvet ősi jellegénél fogva nem képes megérteni. A szimbólumok tehát nem a Freudi értelemben vett álomcenzúra eredményei, melynek során a tudattal összeférhetetlen tudattalan tartalmak kerülnek burkolt kifejeződési formában felszínre, hanem olyan eszköznek tekinthetők, melyek segítségével az ősi, archetipikus tartalmak az álmodó személyes élményeivel vegyülve a differenciált tudatba emelhetők (Jung, 1964). A jungi elmélet értelmében az álmok - hasonlóan a tudattalanhoz - kompenzatorikus funkciót látnak el: a lelki egyensúly helyreállításáért felelősek, hiszen az álom mindig az álmodó egyéni problémáiról szól, melyeket a tudat tévesen ítél meg (Jung, 1935). Ezzel összefüggésben a jungi álomanalízis legfontosabb jellegzetessége, hogy mivel az álmok során felbukkanó szimbólumokat értelmezve a terapeuta a szimbólumalkotó individuumával is folyamatosan szembesül, mindig az adott álmodó egyéniségével kontextusban kerülnek a szimbólumok értelmezésre. Ha az álom ősképet tartalmaz, ez mindig arra vall, hogy az álmodó problémája túlmutat a tudattalan személyes rétegén (Jung, 1935); s ezeknek az álmokban felmerülő archetípusoknak a megértése és feldolgozása közelebb viheti a pácienst Selbst-jének, saját ősmagjának megtalálásához.

 

Jung analitikus pszichológiai elméletének kidolgozása során rendkívül összetett és átfogó értelmezési rendszert alkotott a személyiség működésének, e működésben fellépő zavaroknak valamint ezek korrekciójára vonatkozóan. Mindazonáltal egy fontos dolgot nem szabad figyelmen kívül hagyni: Jung maga is hangsúlyozta, hogy a terápia és a terápiát végző segítő személy sikeressége leginkább azon mérhető le, hogy az mennyiben hasznos a páciens megoldandó problémájának tekintetében. Jung maga sem tekinti saját rendszerét kizárólagosnak, csak annyiban amennyiben ehhez a folyamathoz hozzájárul és valóban gyakorlati haszna van. Elképzeléseit elsősorban a gyógyítás szolgálatába próbálta állítani, s ezeket irányt adó kiindulási alapnak tekintette a személyiség működésének értelmezésében valamint a pszichoterápiás folyamatban.