Sziasztok drága barátaim, egy kedves kis történetet ajánlok elolvasásra, amit nem én írtam, de nagyon megfogott..
           Egy kedves barátőmnek a mosolyáért is küldöm egy a kis olvasni valót, hiszem szereti a cicákat, ahogy én is.-)
        Sok szeretettel a cicabarátoknak...is:-)

TARISZNYÁBAN A TENGER

– Milyen üres a lakás a kiscicák nélkül! – nézett körül Eszter. – Már úgy megszoktam őket.

Igaz, ami igaz, mi is nehéz szívvel váltunk meg tőlük, de négy macska meg egy kutya kicsit sok, még akkor is, ha az ember nagyon szereti az állatokat. Ráadásul a kiscicák (még a jólneveltek is) próbára teszik az ember idegeit. Hát még hárman!
– Emlékszel, amikor születtek, a tenyeremen elfért mind a három.

Igen kis cicák, társmamával

– Csókolom! Megnézhetjük a kiscicákat?
Az ajtóban ketten álltak. Dermedten. Nem a hidegtől, hanem Morzsi fülsiketítő ugatásától, amitől a gyengébb idegzetű, gyanútlan becsöngetőknek földbe gyökerezik a lába. Hát még ha azok lányok is, kicsik is. De Morzsinak csak a hangja nagy, különben kezes jószág. Ezt már próbáltam megmagyarázni a körzeti orvosnak és a postáskisasszonynak is, őszintén szólva nem nagy sikerrel, mert ők még megértették, hogy a kutya nem harap, de abban, hogy a kutya is értette-e, már nem voltak biztosak.
– Szevasztok! Gyertek be nyugodtan. Morzsitól nem kell félni.
– Mi nem félünk, ismerjük Morzsit – mondták egyszerre, ahogy szorosan egymás mellé bújva beléptek az ajtón.
Morzsi – még néhány köszöntő dallamot ugatva – tudomásul vette vendégeinket.
– Hol vannak? – kérdezte a bátrabbnak tűnő kislány.
– A fürdőszobában.
A cicák, mit sem törődve a világgal – mert a hatnapos cicák mit törődjenek a világgal –, Cicka védelme alatt békésen szenderegtek. Cicka csupán egy halk kurrogásfélével köszönt a látogatókra, és visszaejtette szemhéját. Morzsi izgatottan lesett a küszöbről. Odabent valami rendkívül érdekesnek kell lennie, ha Cicka napok óta nem jön ki onnan, és olyan hangokat hallani, ami semmi eddigire nem hasonlít, és ő nem nézheti meg, mert Cicka horkanva emeli a mancsát, de előbb-utóbb végére jár a dolognak, azt a vak is láthatta, ahogy meredő füllel, rezgő orrcimpával próbálta kifürkészni a titkot.
De az az előbb-utóbb még odébb volt. Egyelőre Flóra és Rita túláradó állatszeretetével kellett barátságosan, ám nagyon határozottan megküzdeni. Hogy ezek a nagyon aranyos, nagyon pici cicák még nem szeretnek játszani, számukra érthetetlen volt, nem eszileg, mert mondogatták, hogy értik, de a cicák irányába induló kezeket mindig csak a tiltó szó állíthatta meg.
A kislányok napi látogatásai ellenére a cicagyerekek szépen fejlődtek, s ahogy a szemük is kinyílt, kiköltözködtek a fürdőszobából. Persze a valóságban ez közel sem ment ilyen egyszerűen. Hosszas készülődés, viták, cicológiai tanulmányok előzték meg a költözést, amit – mondanom sem kell – Morzsi várt a legizgatottabban. Végül is a kartonból készült cica-lak a nagyszoba egyik sarkába került, úgy, hogy lehetőleg minden irányból védve legyen, Morzsi-irányból is.
Az igen kis cicákkal – kijelenthetem – semmi gond nincs. Cicamama ellátja őket. Csupa gyönyörűség. Ám az az idő hamar elröpül, s ahogy a kartonház alacsony küszöbén átmásznak-bukfenceznek, már nem számítanak igen kis cicáknak. Csúszkálnak a padlón, billegnek, mint a szárazföldre került tengerészek, Cicka nem kis rémületére, aki csöppet sem örül a korai világgá menéseknek. Morzsi annál inkább! Egész nap les, hogy valamelyiküket orvul megszagolgathassa. S amitől a legjobban féltünk, Cicka egy rosszalló pillantást sem vetett rá. Elfogadta a társmamaságot.
Aztán hetekre furcsán átalakult az egész lakás. Feltűzött függönyök, összekarmolt kezek-lábak, szóval mintha hadiállapot uralkodott volna nálunk. Uralkodott is. A konyhába, Morzsi és Cicka tányérja mellé még három teríték került, ami kizárólag csak nekünk okozott gondot, Mircinek, Cirminek és Szöszinek egyáltalán. Szívfájdalom nélkül gyalogoltak bele mind az öt tányérba, és lehetőleg egyszerre ugyanabba. Csoda, hogy Morzsi ki tudta válogatni közülük az ennivalóját.
De sikerült, s hogy mennyire, arra a legjobb bizonyíték Mirci és Szöszi, akik a szomszéd házban laknak Flóra nagymamájánál, s ha meglátják Morzsit, ma is a lábához dörgölőznek, szóval úgy vannak egymással, mint a kutyák meg a macskák – békeidőben.

– Kezi’csó... – Az ajtó teljesen kinyílt, s Eszter (mind a kilenc évével, a „majdnem-fekete” hajával, mandulavágású szemével) csak nehezen nyerte vissza lélekjelenlétét. – ...Te ...te itthon vagy?! – mintha nem akarna hinni a saját szemének.

– Bejössz, vagy kinn maradsz? – dörmögött korát meghazudtoló mély hangon Balázs. – Szia, Eszter.