A BARÁTSÁG EGY LÉLEK KÉT TESTBE SZAKADVA
A barátság motorja a vágyakozás, amelyben jelentős szerepet tölt be a hasonlóság felismerése, hiszen ez erősíti az együvé tartozás érzését. Ezzel kapcsolatban Arisztotelész rámutat arra is, hogy a hasonló emberek azonban egymással szembe is fordulhatnak, de ez az ellentétesség sem lehet a későbbiekben kizáró oka a születő barátságnak. Lehet-e barátunk egy gonosz ember? Avagy a gonosz barátja is csak gonosz lehet? Számtalan példa bizonyítja, hogy ha valaki egy tulajdonsága alapján vagy egy bizonyos szituációban gonoszul viselkedik, attól még azokkal szemben, akikkel nem gonosz, lehet barát, sőt két gonosz számára is a kölcsönös rokonszenv barátságként tételeződik. Ha bizonyos ügyeiben a barátom gonosz módon cselekszik, de bennünket már régi barátság fűz össze, két lehetőségem van: egyrészt gonoszsága miatt felfüggesztem a barátságot, avagy nem szakítom meg kapcsolatunkat, hanem bízom abban, hogy barátságunk alapján be tudom bizonyítani neki, hogy aktuális cselekedeteiben tévedett, s talán megváltoztatja véleményét, s helyre áll barátságunk erkölcsi egyensúlya. A barátság célja a jó elérése. A jó pedig lehet kölcsönös avagy különös önérdek: a kölcsönös önérdek a közösen megvalósított jó, a különös önérdek pedig a barátságban keres támasztékot, és esetlegesen a másik fél önérdekének a korlátozását kéri a megvalósításhoz, s a másik fél ezt barátságból vállalhatja is. Arisztotelész ezzel kapcsolatban felhívja a figyelmet arra, hogy a jóról rendkívül különböző a véleményünk: az is világos, hogy senki sem azt kedveli, ami neki valóban jó, hanem azt, amit ő annak tart. Ámbár ez végeredményben egyre megy, mert legfeljebb úgy fejezzük ki magunkat, hogy rokonszenvet csak az vált ki, amit jónak tartunk. Azonban bár háromféle okból vonzódhatunk valamihez az élettelen tárgyak iránt érzett szeretetre mégsem szoktuk alkalmazni a barátság kifejezést, mert ez esetben nem lehet szó a barátság viszonzásáról, sem pedig arról, hogy az illető tárgyak javát akarjuk: nevetséges volna pl. azt mondani, hogy javát akarjuk a bornak, legfeljebb azt akarhatjuk, hogy megmaradjon, s aztán a miénk legyen; márpedig általános vélemény szerint a barátnak javát kell akarnunk, őérte magáért. Aki ilyenformán akarja másnak a javát, azt jóakaratú embernek nevezzük, de csak abban az esetben, ha ugyanez a hajlam nem nyilvánul meg a másik fél részéről is; mert azt a jóakaratot, amely kölcsönösségen alapszik már barátságnak nevezzük. Sőt ehhez talán még azt is hozzá kell tennünk, hogy e jóakaratnak nem szabad a két fél előtt titokban maradnia. Mert az ember sokszor olyanokkal szemben is tanúsíthat jóindulatot, akiket sohasem látott, csak éppen feltételezi róluk, hogy jóravaló, hasznos emberek; s fordítva, ugyanígy viselkedhetnek ez utóbbiak is vele szemben.
Arisztotelész szemléletében fontos
szerepet tölt be az emberi élet értelmével kapcsolatban az élvezet
fontossága. A sikeres cselekvést, a célok beteljesítését az örömérzés
követi, s ez nem más, mint az emberi élet telosza. Összeköti a
kiválóságra és a legnagyobb jóra való törekvés során érzett örömöt a
gyönyörrel és a boldogsággal. Természetesen ez a szemlélet a modern
haszonelvűség korában az alapján értelmezhető, hogy az adott személyiség
milyen viszonyt alakít ki a különféle értékekkel, illetve milyen
hajlandósága van az értékek megtanulására és képviseletére. Ebben az
adott egyénnel együtt kell vizsgálnunk az erények és a hibák
kölcsönhatásait. MacIntyre ezzel kapcsolatban arra hívja fel a
figyelmet, hogy mindezt az egyén és közösség kapcsolatában kell
vizsgálni, és az erények nem határozhatók meg pusztán a kellemesség vagy
a hasznosság fogalmai alapján. A hasznosság vagy a gyönyör mércéje az
ember, mint élőlény vagyis a sajátos kultúra nélküli és előtti ember
által már rögzíttetett. Ám a kultúra nélküli ember mítosz. Biológiai
természetünk bizonyosan behatárolja valamennyi kulturális
lehetőségünket; de csak biológiai természettel rendelkező teremtményként
semmi tudomásunk az emberről. A történelemben ténylegesen csakis a
gyakorlati okossággal s ez, mint láttuk, erényektől áthatott okosság
rendelkező emberrel találkozunk.
Arisztotelész és MacIntyre barátságról szóló gondolatainak összevetése alapján azt állapíthatjuk meg, hogy a barátság fogalmát a gyakorlati okosság és az erények közötti kapcsolat metszeteiben vizsgálva köthetjük a mindennapi élet jelenségeihez. Mindenféleképpen arról kell ítéletet alkotni, hogy az adott ember mennyiben képes az erényekkel kapcsolatban az aktuális közösségi hagyományt összeegyeztetni saját személyisége minőségeivel. Ebbe egyaránt beletartoznak az érdemek és a hibák. Egy következményt feltétlenül el kell kerülnünk: az ész mindenhatóságát nem devalválhatjuk pusztán a szenvedélyek szolgálatára. A morálfilozófiának éppen az a funkciója, hogy kísérletet tegyünk a szenvedélyek nevelésére, formálására és abban az értelemben tűzzük ki az emberi teloszt, hogy egyes cselekedeteink összhangot képezzenek a szükséges erények értékkritériumaival. Mindez természetesen, mint szigorú erkölcsi rendhez való ragaszkodás, a modern kor utilitarista és pragmatista világában egyre nehezebben képviselhető, hiszen a felgyorsult élet megsokszorozta a társadalom különféle szintjein azokat a konfliktusszituációkat, amelyekben gyakorta nincs mód az erényekkel összefüggő értékkritériumok figyelembe vételére. Ugyancsak problémát jelent az, hogy az utóbbi négyszáz esztendő erőltetett és kényszerű gazdasági növekedése teljes mértékben átformálta az emberi egzisztencia szerkezetét. A testi és lelki egyensúlyban élő ember egzisztenciája külsővé vált, és háttérbe szorultak legfőképpen a XX. században a lelki-szellemi aspektusok fontosságai. A dekoratív technikai és a fogyasztói világ a külsődleges entitások elérésére helyezi a szabadság megvalósulását, s ebben a helyzetben egyre kevésbé marad lehetőség az erény aspektusainak áttekintésére. A barátságról, mint erényről, nem tudunk sokkal többet mondani, mint amit Arisztotelész megfogalmazott...
.
ARISZTOTELÉSZ
MEGHATÁROZÁSA a barátságról [melyet a címben olvasunk, s amit sokszor
"a barátság egy lélek, mely két testben lakozik" formában szoktak
magyarra fordítani; beszúrás: zsolo] lélekfilozófiai megközelítésben
vetíti elénk az erények e jellegzetes megjelenését, ami alapvetően olyan
kapcsolat feltételez, ahol a résztvevő felek kölcsönös önérvényesítése a
cselekvés nélkülözhetetlen előfeltétele. Gyökérzetét tekintve ezt, az
ember természetében rejlő, erkölcsileg érvényesülő hajlamok és
adottságok együttállása hozza létre. A barátság olyan areté, [kiválóság,
erény; beszúrás: zsolo] amely egy adott állapotot és tevékenységet
egyszerre feltételez. A Nikomakhoszi etika [Arisztotelész etikai műve;
beszúrás: zsolo] nyolcadik és kilencedik könyve foglalja össze a
barátság lelki-szellemi összefüggéseit.
Arisztotelész szerint:
Barátok nélkül ugyanis senkinek sem
lehet kedves az élete, még ha minden egyéb jóban része van is; sőt talán
éppen a gazdagoknak s az uralom és a hatalom birtokosainak van a
legnagyobb szükségük barátokra, mert hiszen különben mi hasznuk volna
helyzetük előnyeiből, ha nem volna alkalmuk jótétemények gyakorlására,
amelyeket pedig éppen barátaikkal szemben gyakorolhatnak a legjobban és a
legdicséretreméltóbban?! Avagy hogy is őrizhetnék és tarthatnák meg
szerencséjüket barátok nélkül? Hiszen minél nagyobb a jólét, annál
könnyebben felborulhat! A szegénységben vagy más nyomorúságban mindenki
úgy érzi, hogy csak egy helyre menekülhet: barátaihoz; a barátság nagy
segítséget jelent az ifjaknak, mert megóvja őket a botlásoktól; az
öregeknek, mert gyámolítja őket, s könnyít rajtuk abban, aminek
elvégzésére gyengeségük miatt már nem képesek; de segítséget jelent
azoknak is, akik erejük teljében vannak az erkölcsös cselekedetek
végrehajtására: Ha ketten mennek együtt Így nemcsak a gondolkodásban,
hanem a cselekvésben is többre megy az ember.
A barátság érzése megalapozásában
szorosan összefügg a szeretettel. Ez jelenti azt a talajt, amelyből a
barátság magvainak közös gyökerei kihajtanak. Sőt Arisztotelész szerint
az államot is a barátság érzése tartja össze, hiszen ez a szervezet
egység és egyetértés nélkül nem állhat fönn, s a törvényhozó pedig
legfőképpen az egyetértésre kell, hogy törekedjen. Azt is hozzáteszi
ehhez, hogy ha a barátság érzése már kialakult, akkor már nincs is
szükség igazságosságra, hiszen ebben a korrelációban az igazságosság
legmagasabb szintje már alapvetően baráti jellegű. Ha valakinek sok
barátja van, s szeretik, és dicsérettel illetik egymást a barátok, ezt
erkölcsileg szépnek is tartjuk, és ez már megközelíti a jó fogalmát is.
A barátság motorja a vágyakozás, amelyben jelentős szerepet tölt be a hasonlóság felismerése, hiszen ez erősíti az együvé tartozás érzését. Ezzel kapcsolatban Arisztotelész rámutat arra is, hogy a hasonló emberek azonban egymással szembe is fordulhatnak, de ez az ellentétesség sem lehet a későbbiekben kizáró oka a születő barátságnak. Lehet-e barátunk egy gonosz ember? Avagy a gonosz barátja is csak gonosz lehet? Számtalan példa bizonyítja, hogy ha valaki egy tulajdonsága alapján vagy egy bizonyos szituációban gonoszul viselkedik, attól még azokkal szemben, akikkel nem gonosz, lehet barát, sőt két gonosz számára is a kölcsönös rokonszenv barátságként tételeződik. Ha bizonyos ügyeiben a barátom gonosz módon cselekszik, de bennünket már régi barátság fűz össze, két lehetőségem van: egyrészt gonoszsága miatt felfüggesztem a barátságot, avagy nem szakítom meg kapcsolatunkat, hanem bízom abban, hogy barátságunk alapján be tudom bizonyítani neki, hogy aktuális cselekedeteiben tévedett, s talán megváltoztatja véleményét, s helyre áll barátságunk erkölcsi egyensúlya. A barátság célja a jó elérése. A jó pedig lehet kölcsönös avagy különös önérdek: a kölcsönös önérdek a közösen megvalósított jó, a különös önérdek pedig a barátságban keres támasztékot, és esetlegesen a másik fél önérdekének a korlátozását kéri a megvalósításhoz, s a másik fél ezt barátságból vállalhatja is. Arisztotelész ezzel kapcsolatban felhívja a figyelmet arra, hogy a jóról rendkívül különböző a véleményünk: az is világos, hogy senki sem azt kedveli, ami neki valóban jó, hanem azt, amit ő annak tart. Ámbár ez végeredményben egyre megy, mert legfeljebb úgy fejezzük ki magunkat, hogy rokonszenvet csak az vált ki, amit jónak tartunk. Azonban bár háromféle okból vonzódhatunk valamihez az élettelen tárgyak iránt érzett szeretetre mégsem szoktuk alkalmazni a barátság kifejezést, mert ez esetben nem lehet szó a barátság viszonzásáról, sem pedig arról, hogy az illető tárgyak javát akarjuk: nevetséges volna pl. azt mondani, hogy javát akarjuk a bornak, legfeljebb azt akarhatjuk, hogy megmaradjon, s aztán a miénk legyen; márpedig általános vélemény szerint a barátnak javát kell akarnunk, őérte magáért. Aki ilyenformán akarja másnak a javát, azt jóakaratú embernek nevezzük, de csak abban az esetben, ha ugyanez a hajlam nem nyilvánul meg a másik fél részéről is; mert azt a jóakaratot, amely kölcsönösségen alapszik már barátságnak nevezzük. Sőt ehhez talán még azt is hozzá kell tennünk, hogy e jóakaratnak nem szabad a két fél előtt titokban maradnia. Mert az ember sokszor olyanokkal szemben is tanúsíthat jóindulatot, akiket sohasem látott, csak éppen feltételezi róluk, hogy jóravaló, hasznos emberek; s fordítva, ugyanígy viselkedhetnek ez utóbbiak is vele szemben.
Arisztotelész a barátság három típusát
különbözteti meg, s mindháromban közös a vonzalom és a viszontszeretet.
Persze e kapcsolat mértékeiben különböző e három típus jellege. A
haszonért egymást szeretők típusa nem az emberi tulajdonságok kölcsönös
vonzalma, hanem a kézzel fogható haszon elvárása alapján kapcsolódnak
össze. Ennek a típusnak sokféle módozata lehetséges, kezdve azzal, hogy
valakit például azért szeretek, mert állandóan vidám, de mint ember nem
áll hozzám közel, egészen addig, amikor valakitől egy deklarált barátság
alapján anyagi hasznot remélek. Ezt a formát Arisztotelész járulékos
barátságnak nevezi. Ez a barátság törékeny, nem tartós, hiszen ha
megszűnik a haszon rendszeressége, már okafogyottá is válik. Ezt a
típust Arisztotelész elsősorban az idősebb emberek közötti
kapcsolatokban érzékeli, akik már a kellemes helyett a haszonban
gondolkodnak. A tökéletes barátság Arisztotelész szerint az, amikor a
felek számára az erkölcsi jó tudatos erényként jelenik meg. Ez már nem
járulékos barátság, hanem az érzés éppen egymás lényegére vonatkozik,
ami egyben a legmagasabb rendű közös lényeg is. Ez természetesen nem
zárja ki azt, hogy egymás számára hasznosak is legyenek. Az igazi
barátság kis számú, hiszen ennek létrejöttéhez hosszabb idő szükséges.
Ezen kívül a bizalom megalapozása is, mint próba, időigényes. A harmadik
típus a gyönyörűség érzésén alapuló barátság, ami közel áll az előbbi
erényben megtestesülő formához, de abban különbözik, hogy itt már a
szerelmi kapcsolat érzése is szerepet játszik. Akkor válik viszont ez a
barátság látszattá, ha benne a szerelem kapcsán a puszta gyönyört
keressük, ami már lesüllyeszt arra a szintre, hogy a hasznot tekintsük
elsődlegesnek. A gyönyör cseréjéért, ha nem vagyunk eléggé erényesek, a
barátság látszatát is gyakorta fenntartjuk. Ha ugyanis megszűnik a
gyönyör, eltűnik a haszon és vele együtt a barátság látszata is. E három
forma kölcsönhatásainak jellemzésével jelöli meg Arisztotelész a
barátságot, mint értéket. Tehát az erényes barátság és a járulékos
barátság közötti demarkációs vonal a lelki alkat alapján érzett
vonzalom, illetve a tevékenység alapján érzett kötődés között húzódik. A
barátság formáinak alapvető összefüggései Arisztotelész
megfogalmazásában, az elmúlt közel két és fél ezer évben, nem változtak.
Seneca nem tartja szükségszerűnek a
barátságot a bölcs ember számára, hiszen az beéri önmagával: A bölcs,
ha beéri is önmagával, mégis akar barátot, ha semmi másért, hát hogy
gyakorolja a baráti érzést: ilyen nagy erény ne heverjen parlagon.
Seneca is az arisztotelészi modellt
követi, és a haszon és érdek alapján szövődő barátságot futónak nevezi.
Részletesen elemzi a kifizetődő barátságot, s Epikurosszal vitatkozva
hozzáteszi: Mivégre szerzek barátot? Hogy legyen, akiért meghalhassak,
hogy legyen, akit a száműzetésbe kövessek, akinek halála elé vessem és
feláldozzam magam; amiről te írsz, az kereskedelem, nem barátság az
előnyökhöz kapcsolódik, a következményeket veszi tekintetbe.
Rokonnak tartja Seneca a szerelmi és a
baráti vonzalmat, sőt ez utóbbit esztelen barátságnak is mondja, majd
ehhez fűzi hozzá, hogy a bölcs, aki ugyan beéri önmagával, barátság
nélkül is élhet boldogan, de megkülönbözteti az élet egyéb területeit,
amihez viszont sok mindenre van szükségünk. A bölcs, ha megvalósítja
önmaga számára a legfőbb jót, ténylegesen lehet boldog barátok nélkül
is, de ettől függetlenül élete során kerülhet olyan helyzetekbe, hogy
mégsem nélkülözheti a barátokat.
Arisztotelész szerint a boldogságban élő
ember számára nélkülözhetők a hasznos barátok, de szükségesek azok az
emberek, akikkel kellemesen élhet együtt. A barátokban meg kell lennie
az erkölcsi jónak, s ehhez fűzi hozzá, hogy a hatalom emberei kétféle
barátot tartanak, egyrészt, akikből hasznot húznak, másrészt, akik
kedvesek számukra; e két típus azonban nem szokott ugyanaz a személy
lenni, hiszen az erkölcsös és kedves barát nem biztos, hogy alkalmas a
haszonelvű célok megvalósításához. Ugyanakkor fontos hozzáfűzni azt is,
hogy a barátság imént bemutatott típusainak az egyenlőségen kell
alapulnia, hiszen a kölcsönösségben meg kell valósulnia az egyensúlynak.
Az erényen működő barátság mentesülhet a rágalom hatásaitól, s ebben
rejlik tartósságának titka. Vannak ugyanakkor a barátságnak olyan formái
is, amikor az egyensúly nem érvényesül, hanem az egyik fél például
fölényben van a másikkal szemben (szülő-gyermek kapcsolat, férj-feleség
viszony, uralkodók és alárendeltjeik nexusa). Ezekben a kapcsolatokban a
fölény különféle módon fejeződik ki. Ennek alapja az, hogy más és más
erényt követnek, azaz ugyanabból a kapcsolatból másként részesülnek a
felek, de ebben az esetben ilyen az egyensúly alapja. Az egyenlőség
szerepe is rendkívül eltérő a különféle barátság-típusokban
Arisztotelész szerint. Más az egyenlőség szerepe az igazságosságban, s
más a barátságban: az igazságosságban első helyen áll az érdem szerinti
egyenlőség, s csak második helyen a mennyiség szerint mért egyenlőség; a
barátság esetében pedig fordítva, első helyen a mennyiség szerint, s
csak második helyen az érdem szerinti egyenlőség. Ez világosan látszik
akkor, ha a két fél közt erény, gonoszság, jólét vagy más tekintetben
nagy különbség mutatkozik: ilyen esetben barátságról már nem is lehet
szó, sőt erre az illetők számot sem tartanak. Legnyilvánvalóbb ez az
istenek esetében, mert mindenféle jóban ők magaslanak ki leginkább. De
világos a királyok esetében is, mert hiszen az ő barátságukra sem
tarthatja magát méltónak az, aki mélyen alattuk áll; sőt a legjobbak és a
legbölcsebbek barátságára sem áhítoznak a semmirekellők.
Az életben megfigyelhető tendencia
viszont az, hogy az emberek inkább szeretnek mások megbecsülésében
részesülni, mint ők maguk nyújtani ezt a megbecsülést. Ebből fakad a
színlelő és hízelgő szeretet, ami a nem materiális haszonszerzés egyik
formája. Erényesebb az, írja Arisztotelész, ha inkább mi szeretünk,
semmint, hogy minket szeressenek. Az általunk érzett szeretetnek az
önmagáért valósága az igazi érdem. Az, hogy egy barátságban nincs
egyensúly, annak gyakori oka, hogy az életviszonyokban szegényebbek
olyanok barátságát keresik, akik valamiben kiemelkedtek, gazdagok vagy
műveltek, s itt a barátság elnyeréséért más valamit nyújtanak cserébe. A
barátságnak ez a típusa különféle érdemeket kísérel meg egyensúlyba
hozni. Arisztotelész értelmezésében a barátság feltételezi az
igazságosság jelenlétét is. Mert mintha a közösségben lenne valamiféle
igazságosság, de lenne barátság is: az ember barátjának szokta nevezni
azt, akivel együtt hajózik, együtt katonáskodik, s akivel másféle
közösségben együtt él. S csak annyiban lehet szó emberek közti
barátságról aminthogy igazságosságról is , amennyiben ápolják a
közösséget. Ez a közmondás tehát: a barátok vagyona közös , nagyon is
igaz, mert a barátság közösségben nyilvánul meg. A testvérek és
kebelbeli barátok között minden közös; egyebütt azonban csak bizonyos
meghatározott javak közösek, hol több, hol meg kevesebb, mert a barátság
is hol erősebb, hol meg gyengébb. De különbözők az igazságosság formái
is: más az igazságosság a szülők és a gyermekek, s más a testvérek
egymás közötti viszonyában, más a kebelbeli jó barátok, s más a polgárok
közt, és így tovább, a baráti viszony többi változataiban.
Arisztotelész ezután hosszan értekezik
barátság és a közösségi politika összefüggéseiről. Mivel minden barátság
valamely közösségben alakul ki, a közösségek pedig általában az államok
részei, ezért szükséges ezt az összefüggést is feltárni. A polgárok
különféle célokért hoznak létre egyesüléseket, s e célok
megvalósításának haszna alakítja az élet folyamatait. Rámutat arra is,
hogy az állami közösségek ne csupán a pillanatnyi haszon megragadására
törekedjenek, hanem figyelmük terjedjen ki az élet egyéb vonatkozásaira
is. Ezek a vallás, a kultúra és a társas lét egyéb formái. Ezek a
kapcsolatok pedig szintén feltételezik a baráti viszonyok
érvényesülését. Arisztotelész a Nikomakhoszi etika nyolcadik könyvében
az általa érvényesnek tartott háromféle államformát is úgy jellemzi,
mint a családtagok egymáshoz való viszonyait. Például az apának a
fiaikhoz való viszonya a királyság formáját mutatja, a türannisz típusa
az úr és szolga viszonyhoz hasonlatos, míg a timokrácia a testvérek
közötti kapcsolattal jellemezhető. Így mindegyik államformában
fellelhetjük a barátság egy-egy aktuális típusát. Az arisztokratikus
állam pedig a férj és feleség viszonya alapján jellemezhető, s alapjuk a
közösséghez való viszony.
A Nikomakhoszi etika kilencedik
könyvében Arisztotelész a barátságban résztvevő arányosságait jellemzi.
Középpontba állítja a jellemen alapuló barátságot, amelyet a
legmaradandóbbnak tart. Kiemeli azok barátságát, akik a filozófia
művelésére egyesülnek, hiszen itt tulajdoníthatunk legnagyobb szerepet
az igazságosságnak. Ezután a barátság próbáira hívja fel a figyelmet.
Érdemes-e felbontanunk egy barátságot azért, mert akire éppen számítunk
nem tart ki mellettünk hűségesen? Erre azt javasolja, hogy csak az
erkölcsi jót kell szeretni, és a rosszat még kedvelni sem szabad, hiszen
akkor a hitványhoz válunk hasonlóvá. Az ilyen barátság felbontását jól
meg kell gondolnunk, s döntésünket azzal kell megalapoznunk, hogy vajon
az, akiben csalódunk, az erkölcsi tekintetben javíthatatlan-e, avagy
erkölcsi segítségünkkel jó útra tereljük, és így elősegítjük további
barátságunk erkölcsi érvényét. Azonban akkor, ha belátjuk, hogy nem
tudjuk megmenteni a javíthatatlant, természetesen fel kell bontanunk a
barátságot, hiszen az erény és értékek egyensúlya már nem
helyreállítható. Arisztotelész azt javasolja, hogy ebben a helyzetben az
önmagunkhoz való viszonyt vizsgáljuk meg az alapján, hogy önmagunk
egyensúlyát fenn tudjuk-e tartani, avagy nem.
Egyébként minden ember önmagának akarja a
jót: senki sem választja azt, hogy előbb mássá átváltozva, akár az
egész világot az a másvalaki birtokolja hiszen már most is az Isten
birtokolja a jót , hanem csak azon feltétel mellett kívánja ezt, hogy
megmarad annak, ami. Viszont minden ember lényegének a gondolkodó részt
kell tartanunk, vagy legalábbis elsősorban ezt. Ámde a maga társaságában
is szívesen van a becsületes ember, s ezt örömest teszi, mert a
véghezvitt cselekedetekre való visszaemlékezés gyönyörűséges, a jövőre
vonatkozó reményei pedig jók, tehát kellemesek is. Elméje bővében van a
szemlélnivalóknak.
Az önmagunkhoz való viszony megmérése
azért fontos, mert a barátban mintegy önmagunk mását is keressük, s
ennek jellemzőit a tulajdonságokban, a lelki alkatban és a jellemben
találhatjuk fel. Arisztotelész rámutat arra is, hogy a túlzásba vitt
barátság már az önszeretet egyik formája. Ennek a megállapításnak a
túlsó határa pedig az, hogy az elvetemült gonosz ember azért keresi
rendszeresen mások társaságát, hogy önmagától elmenekülve szabaduljon
rossz emlékeitől is. Megkülönbözteti mindezentúl a barátsághoz képest a
jóindulatot. Ezt bárkivel szemben gyakorolhatjuk, és egyes elemeiben
hasonlíthat a barátságra. A jóakaratban sok a véletlen elem, s
hasonlatos a rokonszenvhez. Mindkettő azonban lehetőség egy barátság
kezdetéhez. Éppen ezért a jóindulatot átvitt értelemben tétlen
barátságnak is nevezhetnénk, amely azonban, ha soká tart, meghitt
viszonnyá fejlődik. Lassanként barátsággá válhat, de persze nem olyanná,
aminek a haszon vagy a gyönyörűség az alapja, mert hiszen a jóindulat
sem ezekért van. Mert aki jótéteményekben részesült, az annak fejében,
amit élvezett, a maga részéről jóindulatot tanúsít, s ezzel az
igazságnak tesz eleget; aki viszont csak azért kívánja másnak a
boldogulását, mert azt reméli, hogy általa ő maga is jólétbe jut, az
nyilván nem az illetőnek a jóakarója, hanem sokkal inkább önmagának;
aminthogy azt sem mondhatjuk róla, hogy barátja neki, ha csupán érdekből
jár a kedvében. (Seneca: Erkölcsi levelek. Európa Könyvkiadó,
Budapest, 1974., 29. o., fordította: Kurcz Ágnes (a továbbiakban:
Seneca))
Ezután a barátságok látszatait vizsgálja
Arisztotelész, s először az egyetértést teszi a terítékre. Mivel
bárkivel egyetérthetünk, ezért ennek a formának alapvetően nincs köze a
barátsághoz, de a barátságban az egyetértés ugyanolyan súllyal lehet
jelen, mint az egyet nem értés. Az egyéni nexusokból ezt a fogalmat
Arisztotelész kiemeli, és azt mondja, hogy a közösségi szinten
érvényesülő egyetértés az állam életben megnyilvánuló barátsággal
azonos. Mindehhez fűződik hozzá azon vélemények csoportja, amelyek
jelentősen megoszlanak abban, hogy az embernek önmagának kell-e jobban
szeretnie vagy másokat. A túlzott önszeretet gyakorta kritika tárgya, s
legfőképpen az erkölcsileg fogyatékos személyiség jellemzője.
Tehát ismét az önmagunkhoz mért viszony szerepét kell tisztáznunk a barátságban. Arisztotelész itt rámutat arra, hogy az erkölcsileg jó embernek bizonyos értelemben önzőnek kell lennie, azaz önző módon az erkölcsi jót választja, s így magának követeli az önfeláldozást, a hűséget, az adakozást, a nemes tettek átengedését stb Másfelől az erkölcsi jó birtokba vétele, képviselete kellemes és jó dolog, s közvetlenül érzékelteti a létezés foglalatát. Ha tehát a boldog embernek a létezés minthogy ez természettől fogva jó és gyönyörűséges önmagában véve is kívánatos, s ha majdnem ugyanezt mondhatjuk a barát létezéséről is: akkor a barátot is a kívánatos javak közé kell számítanunk.
Tehát ismét az önmagunkhoz mért viszony szerepét kell tisztáznunk a barátságban. Arisztotelész itt rámutat arra, hogy az erkölcsileg jó embernek bizonyos értelemben önzőnek kell lennie, azaz önző módon az erkölcsi jót választja, s így magának követeli az önfeláldozást, a hűséget, az adakozást, a nemes tettek átengedését stb Másfelől az erkölcsi jó birtokba vétele, képviselete kellemes és jó dolog, s közvetlenül érzékelteti a létezés foglalatát. Ha tehát a boldog embernek a létezés minthogy ez természettől fogva jó és gyönyörűséges önmagában véve is kívánatos, s ha majdnem ugyanezt mondhatjuk a barát létezéséről is: akkor a barátot is a kívánatos javak közé kell számítanunk.
Arisztotelész a barátság középfogalmának
mértékét akkor tartja helyesnek, ha sem barát nélkül nem maradunk,
illetve túl sok barátot sem tartunk. Ennek az is oka, hogy egyrészt a
barát nélküli lét magánya nem természetes, másrészt a túl sok barát
viszontszolgálata eléggé fáradtságos művelet. A döntő szempont az, hogy
annyi barátunk legyen, ahánnyal lehetséges közös életet folytatnunk,
azaz a bensőségesség alapján csak kevés igazi barátunk lehet.
Arisztotelész megjegyzi, hogy az igazi, nagy barátság általában csak két
ember között lehetséges. A sok emberrel fenntartott, barátsághoz
hasonlatos viszony inkább polgártársi kapcsolat. A barát minden
életszituációban fontos szerepet tölt be: a jószerencsében együtt örül,
míg a balszerencsében osztozik.
A balsorsban való megosztozás csökkenti a
fájdalmat, a kétségbeesést; azaz átveszi a balsors terheinek egy
részét. Arisztotelész azzal zárja fejtegetéseit a barátságról, hogy ez a
közösségalkotás egyik formája, s ha megtaláljuk a barátot, akkor az
erkölcsi jó közös megvalósításában az együttélés létmegvalósítása
megerősödik, és ez a boldog és kellemes élet biztos alapját jelenti. A
Nikomakhoszi etika születése óta eltelt, közel két- és félezer esztendő
sem jogosít fel bennünket arra, hogy a barátságról, vagy akár bármely
más alapvető emberi erényről többet tudjunk mondani, avagy olyan illúzió
rabjai legyünk, hogy a technikai- és civilizatórikus fejlődés során
erkölcsi vagy morális többletre tettünk szert. Épp a XX. század az ékes
bizonyíték arra, hogy a külső fejlődés szempontjából legsikeresebb
század újjáélesztette a legaljasabb barbarizmust, ami igencsak áthúzódni
látszik a XXI. századba is. Alasdair MacIntyre Az erény nyomában
(Alasdair MacIntyre: Az erény nyomában. Osiris Kiadó, Budapest, 1999.,
(a továbbiakban: MacIntyre)) című könyvében így fogalmazza meg az erény
alapvető fogalmát: Az erény olyan szerzett emberi tulajdonság, melynek
birtoklása és gyakorlása általában képessé tesz bennünket a gyakorlathoz
tartozó belső jók elérésére, hiányuk pedig ténylegesen meggátol
bennünket e javak bármelyikének is az elérésében. A későbbiekben
bővítenünk és javítanunk is kell ezt a definíciót. De már első
közelítésként is megvilágítja az erényeknek az emberi életben elfoglalt
helyét. Ugyanis nem nehéz bizonyos kulcsfontosságú erények egész sora
esetében megmutatni, hogy nélkülük el vannak zárva előlünk a
gyakorlatokhoz tartozó belső jók, ám nem csupán általánosságban, hanem
nagyon is konkrét módon.
Arisztotelész és MacIntyre barátságról szóló gondolatainak összevetése alapján azt állapíthatjuk meg, hogy a barátság fogalmát a gyakorlati okosság és az erények közötti kapcsolat metszeteiben vizsgálva köthetjük a mindennapi élet jelenségeihez. Mindenféleképpen arról kell ítéletet alkotni, hogy az adott ember mennyiben képes az erényekkel kapcsolatban az aktuális közösségi hagyományt összeegyeztetni saját személyisége minőségeivel. Ebbe egyaránt beletartoznak az érdemek és a hibák. Egy következményt feltétlenül el kell kerülnünk: az ész mindenhatóságát nem devalválhatjuk pusztán a szenvedélyek szolgálatára. A morálfilozófiának éppen az a funkciója, hogy kísérletet tegyünk a szenvedélyek nevelésére, formálására és abban az értelemben tűzzük ki az emberi teloszt, hogy egyes cselekedeteink összhangot képezzenek a szükséges erények értékkritériumaival. Mindez természetesen, mint szigorú erkölcsi rendhez való ragaszkodás, a modern kor utilitarista és pragmatista világában egyre nehezebben képviselhető, hiszen a felgyorsult élet megsokszorozta a társadalom különféle szintjein azokat a konfliktusszituációkat, amelyekben gyakorta nincs mód az erényekkel összefüggő értékkritériumok figyelembe vételére. Ugyancsak problémát jelent az, hogy az utóbbi négyszáz esztendő erőltetett és kényszerű gazdasági növekedése teljes mértékben átformálta az emberi egzisztencia szerkezetét. A testi és lelki egyensúlyban élő ember egzisztenciája külsővé vált, és háttérbe szorultak legfőképpen a XX. században a lelki-szellemi aspektusok fontosságai. A dekoratív technikai és a fogyasztói világ a külsődleges entitások elérésére helyezi a szabadság megvalósulását, s ebben a helyzetben egyre kevésbé marad lehetőség az erény aspektusainak áttekintésére. A barátságról, mint erényről, nem tudunk sokkal többet mondani, mint amit Arisztotelész megfogalmazott...
.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése