Wass Albert – Te és a világ
Honvágy
Tudom,
olykor súlyosan reád nehezedik mégis. Kezed régi kilincsek emlékétől
sajog, szemed előtt fölködlik egy ház, füledben rég elhangzott szavak
visszhangja duruzsol. Gondolatban sorra járod a régi szobákat, lelked
ujjaival végigsimogatod a kedves, kopott bútorokat. Meghitt illatait
feléd küldözgeti egy régi kert. Gyermekkori ösvények kavicsa csikordul
emlékezésed léptei alatt. Hegyek és völgyek, erdők és mezők támadnak
életre benned. Eszedbe jut egy régi vázában egy régi virág. Egy szék.
Egy tükör. Egy kedves mintájú függöny: A napfény, ahogy valamikor
szobádba besütött. Vagy a hold, ahogy behavazta a kerti utat s az
illattal álmodozó rózsatöveket.
Emberek jönnek feléd a múltból,
tekintetek érnek, szavak zsongnak. És mérhetetlenül vágyódsz oda vissza,
ahonnan a sors elszakított.
Fáj, tudom. Lelked eltépett gyökérszálai véreznek ilyenkor. És ez a fájdalom gyakorta visszatér.
De
elárulok Neked valamit: ma már ez ellen is tudok gyógyító kenőcsöt. Az
ember egyet s mást megélt már, s egyet s mást tanult. Ha újra elővesz
sajgó fájdalmával a honvágy, gondolj arra: minden kép, amit mutat, a
múlté. Mintha régi-régi fényképes albumban lapoznál. Ma már semmi sem
azonos azzal, ami benned fáj. Nem csak az idő változott: megváltoztak a
hegyek és a völgyek. Az erdők és a mezők. Ma már nem olyanok, mint akkor
voltak, ma már semmi sem olyan. Minden más, minden megváltozott, minden
idegen.
A meghitt régi utak, amelyekre visszavágyódik benned a
fájdalom, már nincsenek. Gyep lepi és bozót nőtte be őket. A barátságos
kiskapu helyét idegen rács foglalta el azóta és rá sem ismernél a régi
házra. Idegen színnel mázolták be új lakói. Szobáit megtöltötték új és
idegen bútorokkal. Rózsáid helyén illattalan ipari növények tömörülnek
szigorú sorokban. Fáidat kivágták régen s újakat nem ültetett senki,
mert azt vallják ma, hogy szép haszontalanságokra nem való a föld.
Idegen
lennél, dermesztő döbbenettel idegen, ha megállanál ma ott, egy régi küszöb nyomait keresve. Idegen.
Így
van ez, hidd el. És gondolj rá sokat. Hamarosan rájössz, hogy ami
benned fáj, az nem is honvágy már, csupán emlékezés. És mert emlékezés,
nem is fáj talán. Mert szép az, hogy mindez volt, és úgy volt, ahogyan
emlékezel rá. Jó, hogy van mire emlékezz, ami szép. Gazdag vagy általa.
Senki nem rabolhatja el Tőled azt, hogy amire emlékezel, az gyönyörűen
szép.
Aztán
nézz körül és meglátod, hogy itt is vannak, mindenhol vannak erdők és
hegyek, völgyek és mezők. Rózsák és fák és illatos, szép
haszontalanságok. Es akkor a honvágy már nem is vágy többé benned,
hiszen miképpen is vágyódhatnál arra, ami eltelt.
Már csak emlékezel a honra. S amíg emlékezel: tervezgeted már az új hont magad köré, hogy legyen mire emlékezzenek a gyermekeid.
,
.
.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése