10 Spirituális Úton Terjedő Betegség

 

 

Ha körbenézünk a világban, a spirituális életben éppen annyi útvesztőt találunk, mint az élet bármely más területén. Tényleg elhisszük, hogy ha valaki már öt éve meditál, vagy tíz éve jógázik, akkor ő már emelkedettebb, mint a többiek? Jó esetben egy kicsit tudatosabb a problémáira – egy kicsit.

Ez a gondolat indított arra, hogy az elmúlt 15 évben a spirituális utak zűrösebb részeihez szükséges józan ítélőképesség kialakításáról írjak könyveket – mint a hatalom, szex, megvilágosodás, guruk, botrányok, pszichológia, neurózisok. De ide tartozik még a fejlődni vágyó emberek tudás hiánya miatti zavaros motivációja is. A szerzőtársammal, Marc Gafnival (író, spirituális tanító) könyveket adtunk ki, tanfolyamokat és tréningeket tartottunk, hogy segítsünk tisztán látni ezekben a kérdésekben.

Utazásaim során spirituális tanítók százaival és gyakorlók ezreivel találkoztam. Szinte arcon csapott az a felismerés, ahogyan a spirituális nézeteinket, élményeinket és világképünket alattomos és észrevétlen módon, a szexuális úton terjedő betegségekhez hasonlóan „fertőzik meg” a fogalmi tévedések. Ezek a tévedések a spirituális elvekhez kapcsolódó éretlen hozzáállásunkban és zavart megértésünkben gyökereznek.

A spirituális úton terjedő betegségek tízes listáját gyűjtöttem itt össze – a felsorolás nem teljes, de érdemes életünkben odafigyelni rájuk:

Instant spiritualitás: egy olyan kultúrában, amely a sebességet, az egyszerre több dolog párhuzamos végzését és az azonnali eredményeket értékeli, ott a spiritualitás is nagy eséllyel instant spiritualitássá válik. Ez nem más, mint egy kollektív elképzelés arról, hogy az emberi létből adódó szenvedésektől könnyen és gyorsan meg lehet szabadulni. Egy dologban biztosak lehetünk: a spirituális átalakulás soha nem megy gyorsan.

Hamis spiritualitás: úgy viselkedni, beszélni, öltözködni, mint amilyennek egy spirituális embert elképzelünk. A spiritualitás ilyen imitálásának annyi köze van a valódi spiritualitáshoz, mint egy leopárd mintás anyagnak az eredeti leopárdbőrhöz.

Zavart motiváció: bár a növekedésre való vágyunk tiszta és igaz, gyakran keverednek hozzá olyan szükségletek, mint a szeretet, a valahova tartozás, a belső üresség kitöltése iránti vágy, az az elképzelés, hogy egy spirituális ösvényt követve megszabadulunk a szenvedéseinktől, valamint az a törekvés, hogy különlegesebbek, jobbak, sőt kiválasztottak legyünk.

Azonosulás a spirituális élménnyel: az ego spirituális élményekkel azonosítja magát, és azt hisszük, mi magunk vagyunk az a dolog, amivel az élmény során találkoztunk. A legtöbb esetben ez az állapot nem tart örökké, de hosszúra nyúlhat a magukat megvilágosodottnak tartó és/vagy spirituális tanítóként működő embereknél.

A spiritualizált ego: akkor alakul ki, amikor egy erős egóval bíró ember személyiségét a spirituális eszmék és fogalmak megtámogatják, így tovább erősítve az egoját. Az eredmény ilyenkor egy „golyóálló” személyiségszerkezet, ugyanis amikor az ego spiritualizálódik, elvágjuk magunkat minden új behatástól, segítségtől, építő visszajelzéstől. Megközelíthetetlenné válunk, elzárva ezzel magunkat a spirituális növekedéstől – mindezt persze a spiritualitás nevében.

Önjelölt spirituális tanítók tömegei: manapság számos felkapott spirituális iskola működik, és ontják a magukat megvilágosodott mesternek gondoló embereket, akiknek a valós tudatszintje messze elmarad ettől. Úgy működik ez, mint egy spirituális futószalag: gyere, vedd át a tüzet, érezd meg te is, és bumm, megvilágosodtál, mostantól te is képes vagy hasonló módon megvilágosítani másokat. A probléma nem a tanításokkal van, hanem azzal, hogy ezek a tanítók spirituális mesternek adják el magukat.

Spirituális gőg: akkor következik be, amikor egy gyakorló több éves kemény munka eredményeként elérkezik a bölcsesség egy bizonyos szintjére, és ezt az eredményt a további tapasztalatoktól való elzárkózásra használja. A spirituális felsőbbrendűség érzése szintén egy fajtája a spirituális úton terjedő betegségeknek, és úgy nyilvánul meg, hogy jobbnak, bölcsebbnek tartjuk magunkat másoknál, mert mi spirituálisak vagyunk.

Csoportszellem, más néven ashram betegség: egy spirituális közösség normákat alakít ki a megfelelő gondolkodásról, beszédről, öltözködésről. Azok a személyek és közösségek, akiket megfertőzött a csoportszellem, elutasítják azokat az embereket, attitűdöket és helyzeteket, amelyek nem felelnek meg a csoport íratlan szabályainak.

Kiválasztottság érzés: annak a hite, hogy a mi csoportunk spirituálisan fejlettebb, emelkedettebb, közelebb van az Igazsághoz – magyarul jobb, mint a többi csoport. (És ez nem csak a zsidókra érvényes.) Nagy különbség van aközött, amikor valaki megtalálja a maga számára leginkább megfelelő utat, tanítót, közösséget, vagy megtalálja az Egyetlen Igaz Utat.

A halálos vírus: „én már megérkeztem”. Ez a betegség olyan súlyos, hogy végzetes lehet a spirituális fejlődésünkre nézve. Annak a hite, hogy mi már elérkeztünk a spirituális utunk végcéljához. Amint ez a hit beeszi magát az elménkbe, a fejlődésünk véget ér.

Ahogy Marc Gaffni tanítása szerint „a szeretet lényege az elfogadás”, úgy az önmagunk szeretetének lényege az önelfogadás. Csak olyan embert szerethetsz igazán, akit a teljes valójában tisztán látsz – önmagadat is ideértve.”

Marc tanítása szellemében én is úgy gondolom, a legkritikusabb pont a spirituális úton való tájékozódásban az, hogy fel tudjuk ismerni a személyiség egészét átható zavarokat és a mindannyiunkra jellemző önáltatásokat. Ehhez jó adag humorérzékre és a valódi barátaink támogatására van szükségünk. Amikor akadályba ütközünk a spirituális úton, a kétségbeesés, kételkedés és az önleértékelés lehet rajtunk úrrá, de bíznunk kell magunkban és másokban, hogy valóban változást hozzunk a világra.szerző: Mariana Caplan
forrás: Huffington Post
Pszichológia és spiritualitás: két külön út?

A pszichológia és a spiritualitás képviselői között sok esetben éles ellentét alakul ki: az egyik oldalon a fősodrású pszichológia képviselői állnak, akik a tudatossággal, a spirituális élményekkel kapcsolatos ismereteket figyelmen kívül hagyják, és elutasítanak mindent, ami tudományosan nem mérhető. A másik oldalt a spirituális hagyományok képviselik azzal a nézetükkel, hogy a psziché csak illúzió, és a pszichológiai munka nem több, mint a hamis én megerősítésére tett gyenge próbálkozás. A két véglet között számos megközelítés foglal helyet, amelyek a személyes és az énen túli élményeket is figyelembe veszik, elfogadva, hogy egyes élmények empirikus módon bizonyíthatóak, és olyanok is vannak, amelyek rendkívül misztikusak, de attól még valódi élmények. Sok pszichoterapeuta és páciense számára rejtve maradnak a spirituális bölcseletek jótékony hatásai, miközben a nyugati spirituális tanítók és követőik súlyos hibát követnek el a pszichológiai ismeretek elutasításával, ahelyett, hogy megfelelő és hatékonyan alkalmazható készségeket fejlesztenének ki.

Végtére is a pszichológiának és a spiritualitásnak nem kellene egymástól elhatárolódnia; de hasznos különbséget tenni köztük, hogy megérthessük, melyiknek mi a szerepe a másik szempontjából. Így fölfedezhetjük, hogyan egészíti ki és támogatja egymást ez a két megközelítés, lehetővé téve az ember megértésének egy olyan komplex módját, amelyre önmagában egyik sem lenne képes.

A spirituális megértés egy magasabb intelligencia, erő, hatalom közvetlen megtapasztalásából fakad, amit egyesek nondualitásnak, mások Istennek vagy Allahnak neveznek. A spirituális módszerek hozzásegítenek a magasabb tudatosság megtapasztalásához és kitartó gyakorlással könnyebben érzékelhetővé válnak a létezés magasabb síkjai; a pszichológiai munka pedig lehetővé teszi a személyiségünket alkotó komplex rendszer megismerését és helyrehozását. Ezek hiányában a berögzült viselkedésmódjaink és sérüléseink gátolhatják a fejlődésünket és akadályozhatják a spirituális valóság észlelését.

1994-ben egy évet Indiában tanultam, ezalatt egy európai embertől – nevezzük őt most Hansnak – béreltem szobát. Gyerekként a II. világháború alatt Hans több évet egy japán koncentrációs táborban töltött, ahol hatalmas traumát szenvedett el a kínzásoktól és a családjától való elszakítottság miatt. Fiatal felnőttként Indiába ment, és amikor találkoztam vele, már több mint ötven éve ott élt. Szellemi képességeit tekintve Hans egy zseni volt, kiemelkedő intelligenciájával a hindu vallás komoly tudósává vált. Elszánt gyakorlóként betartotta a megterhelő és önmegtartóztatást követelő spirituális előírásokat, és többször is része volt misztikus élményekben.

Amikor az élete vége felé találkoztam vele, mély bánat sújtotta azért, mert nem sikerült beteljesítenie a spirituális törekvéseit, és a ki nem mondott érzése miatt, hogy Isten becsapta őt: ő mindenét odaadta a spirituális út követéséért, mégsem érte el vele céljait.

Kívülről nézve, az őt jól ismerők számára gyorsan világossá vált, hogy képtelen volt szembenézni a gyerekkorában elszenvedett traumákkal, és feldolgozni azokat. A spirituális gyakorlatok és a szigorú önmegtartozás által folyamatosan próbálta elfojtani a fájdalmát, ami miatt egyre nárcisztikusabbá vált. Mialatt másokat elkápráztatott az ezoterikus rituáléival, a hindu mitológiáról és a védikus szertartásokról való óriási tudásával, én legszívesebben az ölembe vettem volna, hogy a benne lévő gyermek addig sírhasson, míg a könnyeinek tengere ledönti a szívét a szeretettől elzáró falakat.

Fontos megérteni, hogy a lelki elakadásaink útjába állhatnak a spirituális élményeknek és megértéseknek. A gyermekkori traumák és a becsapottság érzése, amelyet mindannyian megtapasztaltunk különböző mértékben, okozhatja azt, hogy képtelenek leszünk megbízni Istenben, és így nem tudjuk magunkat teljesen átadni az ismeretlennek. Már kora gyerekkorunkban megtanulhatjuk, hogy a világ egy veszélyes hely, és ha van is Isten, nem képes megvédeni minket.

A gyermekkori elhagyatottság később megnehezíti a meditáció által kínált tágasság megtapasztalását, mert nehéz megkülönböztethetni a meditációban átélhető nonduális állapotot a hiányérzettől és a pszichológiai értelemben vett belső ürességtől. A gyermekkori autoritásszemélyekben, tanárokban, vallási vezetőkben való csalódások is megnehezítik a későbbi spirituális tanításokba, tanítókba vagy akár saját magunkba vetett bizalom kialakulását. A múlthoz kötődő feldolgozatlan érzelmek mélyen meghatározzák a spirituális nézetekhez, gyakorlatokhoz, élményekhez fűződő viszonyunkat.

Másrészről a pszichológiai folyamatainkban is elmerülhetünk annyira, hogy az már egy nárcissztikus köldöknézéssé válik, így egy olyan zsákutcába jutunk, amely sem a spirituális gyakorlatok által elérhető együttérzéshez és bölcsességhez, sem a másokért való felelősségvállalás képességéhez nem vezet el bennünket.

A fősodrású pszichológiai iskolák közül jó néhány nem vesz tudomást az egyébként szélesebb perspektívát nyújtó spirituális ismeretekről. A spirituális élményeket egyszerű neurotikus fantáziáknak, infantilis regressziónak, idealizált projekcióknak tekintik. Például egyszer egy, a harmincas éveiben járó pszichológussal beszéltem, aki éppen egy krízist élt át a spirituális életét illetően, mert a terapeutája meggyőzte arról, hogy a spirituális mesterével való kapcsolata nem több, mint egy kielégítetlen gyerekkori szükségleteken alapuló romantikus projekció, amely az apjáról való leválási folyamat elakadását jelzi.

Meg vagyok arról győződve, hogy a legtöbb botránynak és a gyakorlók kiábrándultságának hátterében az áll, hogy egyes tanítók pszichológiai értelemben vakok bizonyos területekre, és azt hiszik, hogy a szellemi nagyságuk majd megoldja a lelki sérüléseiket is. Pedig nem.

Nem gyengeség, hanem bátorság az, ha szembe merünk nézni azokkal a dolgokkal, amiket legszívesebben meg sem látnánk – így megszabadítjuk magunkat azoktól a terhektől, amelyek eltakarnák előlünk saját teljességünket.

Szerző: Mariana CaplanForrás: Huffington Post