A Föld élőlény, akárcsak az ember

 

A mikrokozmosz és a makrokozmosz egységével foglalkoz­va felmerül a kérdés, hogy mennyiben tekinthető a Föld élő­lénynek.

Az életnek számos meghatározása létezik, és a Föld a legtöbb és legfontosabb definícinóak megfelel. Az egyik, a biológusok körében különösen kedvelt meghatározás sze­rint az életet egyensúlyi állapotok jellemzik, ame­lyek energiafelhasználással tarthatók fenn. Testünkben pél­dául a hőmérséklet 37 °C körüli egyensúlyban van, ugyanígy egyensúlyban van a sav- és lúgháztartás, amit pH-értékkel fejezünk ki, egyensúlyban van a sókoncentráció testünk kü­lönböző, folyadékkal telt területein és így tovább.

A Föld tengereiben hasonló egyensúlyt tapasztalunk. Az élet csak 3-4 százalékos sókoncentráció mellett lehetséges. Szemléletes példa erre a Holt-tenger, amelynek magas só­koncentrációja, mint neve is mutatja, minden életet kizár. Már önmagában is csoda, hogy a tengerekben ez a 3-4 szá­zalék körlili sókoncentráció-egyensúly évmilliókon át fenn­maradt, mert a folyók által a világtengerekbe hordott só révén a tengerek sókoncentrációjának tizenkétmillió évente meg kellene duplázódnia. Hogy erre nem kerül sor, az a biológusok véleménye szerint a tenger növény- és állatvilá­gán múlik: ezek az élőlények folyamatosan mindig ponto­san a szükséges mennyiségű sót vonják ki a vízből. Okkul­tabb elmélet el sem képzelhető, hiszen valósággal kénysze­rítő erővel fogalmazódik meg bennünk a kérdés: honnan tudják az algák, az apró planktonok vagy akár a heringek, mennyi sót kell elvonniuk ahhoz, hogy biztosítsák az egyen­súlyt az óceánokban.

Nem kevésbé megdöbbentő a levegő összetételében megnyilvánuló egyensúly. A levegő folyamatosan nagyjá­ból 21 százalék oxigént, 78 százalék nitrogént és 1 százalék nemesgázokat tartalmaz. Eredetileg a földi atmoszférában egyáltalán nem volt oxigén, csak a tengerben elszaporodó zöldnövényzet dúsult fel, mígnem végül a Földön olyan mennyiségben keletkezett, hogy a fölösleg az atmoszférába áramolhatott, s ott létrehozhatta a ma olyannyira veszélyez­tetett ózonréteget. Mindamellett a legutóbbi néhány száz esztendőben is, amikor a növényvilág az emberi beavatkozás révén jelentős mérvű fogyatkozásnak indult, az oxigén rész­aránya a levegőben tartásan 21 százalék maradt. Ha ez az érték számottevően csökkenne, a nagyobb testű élőlények számára lehetetlenné válna a lélegzés. Ha ellenben ez az érték számottevően megnőne, akkor a zöldnövényzet ég­hetővé válna, és egyetlen villámcsapás elegendő lenne ah­hoz, hogy az egész földgolyót lángba borítsa. Valójában te­hát ezt az egyensúlyt sem tudjuk megmagyarázni, holott rnin­dennél fontosabbéletünk - és fennmaradásunk - szempont ­jából.

A Földön a hőmérséklet is egyensúlyban van, hiszen a legtöbb területen az élet lehetőségét biztosító  10 és 40 °C közötti tartományban mozog. Hogy ez mennyire nem ma­gától értetődő dolog, arra a Hold a példa, amelynek hőmér­séklete nap mint nap +120 °C (nappali oldal) és -170 °C között ingadozik. Ennélfogva a Holdon az általunk ismert formában lehetetlen az élet.

A legmeghökkentőbb egyensúlyi állapotot minden bi­zonnyal az ember szaporodása produkálja. Normális eset­ben, a Mendel-féle átörökítési szabályok szerint a leány- és fiúcsecsemők aránya 50-50 százalék. A múlt század két nagy világháborúját követően azonban, amelyek lényegesen több férfi áldozatot követeltek, mindkét esetben arányosan megemelkedett a férfi utódok száma. E jelenség statisztikai­lag kimutatható ugyan, logikus magyarázat ugyanakkor nincs rá, azt leszámítva, hogy esetleg feltételezzük: léteznie kell egy magasabb rendű intelligenciának, amely gondoskodik Gaia, azaz Földanyánk szervezetének egyensúlyáról. Annak valószínűségét, hogy az imént felsorolt egyensú­lyi állapotok - és sok egyéb egyensúlyi állapot - merő vé­letlenszerűségből épp a megfelelő helyen stabilizálódik, egy biológus annak valószínűségével találta összevethetőnek, hogy egy autóroncstelep felett tomboló tornádó, merőben véletlenül, épp egy sugárhajtású repülőgépet rak össze. Tu­dományosan igazolhatjuk tehát, hogy csodálatos világban élünk, amelynek belső összetartó erejét egyelőre nem va­gyunk képesek megérteni. A dolgok velejét megragadni, a fausti dilemmát megoldani még nem sikerült a természettu­dományoknak, hiszen saját kutatási eredményeikből nem vonják le - nem akarják levonni - a szükséges következte­téseket. Ha azonban a valamennyiünk élete szempontjából megkerülhetetlen egyensúlyi állapotok létrejöttének miként­jéről még csak sejtelmünk sincs, nem kellene akkor talán háromszor is meggondolnunk, mielőtt könnyelműen beavat­kozunk az egyensúlyba - és ezenközben felborítjuk?

Az élet alapjaként működő egyensúlyi rendszerek arra is rá kellene hogy döbbentsenek bennünket: megzavarásuk a legkomolyabb veszélyt jelenti magára az életre nézve. Eb­ben az összefüggésben a férfiúi és a női pólus közötti egyen­súly-eltolódásnak, amelynek napjainkban tanúi lehetünk mind a mikrokozmoszban, mind a makrokozmoszban, szin­tén nagy jelentősége van.

Az, hogy a Föld él, sok ember számára ma már bizonyos­sággá vált, s a legtöbbjüknek ehhez még a biológusok bizo­nyítékaira sincs szükségük: egyre erősebben érzik.

Megfelelések az Ember és a Föld között

 

Ha elismerjük, hogy a Föld eleven, akkor máris megtaláltuk az első megfelelést a mikro- és a makrokozmosz között, egy­ben további analógiák alapját teremtve meg. Egy materialis­ta korban a következő kérdés rögtön azt firtatja, melyek azok az anyagok, melyek azok az építőelemek, amelyek közö­sek a makro- és a mikrokozmoszban.

Az elemek periodikus rendszeréből kiindulva, a Földün­ket kitevő legfontosabb elemeket megtaláljuk az emberi testben is. Természetesen nincsen különösebben sok arany a testünkben, de viszonylagosan a földben sincsen sok be­lőle.

Ha az őselemek klasszikus tanából indulunk ki, akkor a mikrokozmosz és a makrokozmosz közötti párhuzamok még nyilvánvalóbbá válnak. A Föld izzón forró magjának az em­beri szív felel meg, amit gyakran illetünk a "meleg", olykor pedig még a "lángoló" jelzővel is. Mindkettő a közepet jelzi, és a tüzet mint őselemet jelképezi. A Földet több mint két­harmad részben víz borítja; az emberi szervezet is több mint kétharmad részben vízből áll. A föld mint őselem, a szilárd­ság reprezentánsa, a Föld bolygó makrokozmoszában a lát­szattal ellentétben mindössze egy vékony földkérget alkot, miként a csontok és porcok hálója is a testtömeghez mérten csak törékeny támasztóváz az emberi test mikrokozmoszá­ban. A negyedik őselem, a levegő esetében végül ismét tö­kéletes az egyezés, hiszen ugyanaz a levegő vesz körül ben­nünket, mint a földgolyót.

Ha a Földet körülvevő energiamezőt vesszük szemligy­re, és összehasonlítjuk azzal, amely az embert öleli körül, akkor a párhuzamosság megint tökéletesen megegyező. Bio­lógusoknak sikerült elektromos mezőt mérniük a petesejt körül. Kiderült, hogy a petesejtnek két pólusa van, az egyik töltése pozitív , a másiké negatív . Ha felvázoljuk ezeket az erővonalakat, olyan kép rajzolódik ki, amely megfelel a föld­golyó képének, hiszen azt is elektromágneses mező veszi körül. s a Föld is rendelkezik egy pozitív töltésú - északi ­pólussal és egy negatív töltésú - déli - pólussal.

Az orvostudomány számos bizonyítékkal szolgál arra néz­ve, hogy az emberi testet is elektromágneses mezők veszik körül, amelyek megfelelnek a Föld elektromágneses terei­nek. Az EEG Celektroencefalogram az agyáramok mérésé­re) mellett időközben már ismertté vált a MEG is Cmagnetoencefalogram), amely az emberi fejtől még néhány centiméter távolságban is jól érzékelhető és a Föld elektro­mágneses terének megfelelő mágneses mezőt mér.

Ha engedjük, hogy a különböző népek ősi, bölcs tanítá­sai vezéreljenek bennünket, még jobban kitúnnek az ener­getika terén mutatkozó megfelelések. Keleten ősidők óta ismeretes az embert körülvevő energiamező a maga belső központjaival, a csakrákkal, és az aurában érzékelhető, kül­ső kisugárzásaival. Mindamellett a nyugati alternatív orvos­lás - például a Kirlian-fotográfia segítségével - nyomában van ennek a tudásnak.

Az energiapályák és csomópontok rendszere, amely a kí­nai meridián-tanban és az indiai nadi-tanban ősidőktől fogva ismert volt, újabban az elektroakupunktúra és a termográfia módszerével kimutathatóvá vált. Hasonló energiapályák és csomópontok léteznek a hagyomány szerint a Föld felszínén is. Ilyen energiahelyeket nemcsak az indiánok és más "primi­tív" népek ismertek. A keresztény építőmesterek az energia­koncentrációnak ezeket a helyeit választották ki a székesegy­házak számára, és a régi zarándokutak is nemritkán a földfel­szín ilyen erővonalait követték. Nyilván megvan a mélyebb értelme annak, hogy földrajzi tájékozódásunk rendszerében is meridiánokról, azaz délkörökről beszélünk, jóllehet ezt a geometriai vonalakból álló rendszert, amellyel behálóztuk a földgolyót, viszonylag felszínesnek kell neveznünk.

A polaritás vonatkozásában is találunk megfeleléseket az ember és a Föld között. Bolygónknak északi és déli félteké­re történő tagolása az Egyenlítő által megfelel a derékvonal­nak, amely az emberi szervezetet felső- és alsótestre osztja.

Ez a megfelelés nyilvánvalóvá teszi azt a súlyos egyensúly­eltolódást, amely korunkban a domináló jang pólus irányá­ban bekövetkezett. A test síkján nagyon is adunk a briliáns koponyára, a színtiszta értelemre, ugyanakkor a medencét lényegtelennek, sőt szennyesnek tekintjük. A politika és a gazdaság síkján a tehetős Észak hozza a törvényeket és ha­tározza meg azokat az irányvonalakat, amelyek ala pján a világot értékelni kell, mindenekfelett azonban a szegényebb Dél elnyomása és kizsákmányolása megvalósulhat. Az Észak előszeretettel alkotja meg aknow-how-t, amellyel a Dél nyersanyag- és ásványianyag-kincsét a maga céljaira felhasz­nálja. Ezért fizet, persze csak azt az árat, amelyet ő maga határozott meg. Ha a szegény Dél fokozná is nyersanyag­kitermelését, a kiút akkor sem látszana: a gazdag Észak a )ól bevált módszerrel egyszerúen leszorítaná a nyersanyagára­kat.

A párhuzamok azonban még ennél is világosabbak, egyértelmúek: mind a mikrokozmoszban, mind a makro­kozmoszban a szaporulatot túlnyomó többségében az alsó pólus biztosítja. Mindkét esetben inkább megvetés éri a női pólust e feladatának teljesítése miatt, pedig mégiscsak ez az emberi nem fennmaradásának biztosítéka. A rossz lelkiis­meret aztán olyan "fájdalomdíjakat" szül, mint a családi pót­lék az egyik síkon és a fejletlen országok részére nyújtott segély a másikon. Az összeg mindkét esetben oly csekély, hogy a támogatást bajos máshoz hasonlítani, mint a forró kőre hulló vízcsepphez.

A polaritások és egymásnak megfelelő értékelésük mind a mikro-, mind a makrokozmoszban azt kívánja érzékeltet­ni, hogy e szembeállítások elvi megfelelések, modell-össze­hasonlítások. A jin és jang polaritás itt a fölérendelt minta, amely azonban a valóságban finomabban tagolódik, miként azt a taj-csi jel szemléletesen kifejezi.

Ez a jelkép mind a mikrokozmoszra, mind a makrokoz­moszra vonatkozik. A fehér mező megfelel a felső, férfi jang résznek, mivel a fehér magában foglalja az összes többi színt, s így már csak visszaverni tudja a fényt. A feketéből ellenben hiányzik minden szín­rezgés, ennek következtében minden színt magába szeretne fogadni. (Ez az oka pél­dául annak, hogy a fekete autók a napon miért melegszenek sokkal jobban fel, mint a fehérek.)

A kis fekete pont a fehér mezőben nagyjábál megfelel­hetne a női mellnek a férfi felsőtesten, a kis fehér pont az alsá, fekete mezőben pedig a férfi nemző szervének a női altestben. A makrokozmoszban Észak- és Dél-Amerika a jel­lemző példa. A gazdag Észak, mint férfi jellegű zána, New York vagy Chicago fekete gettái révén egy női jellegű, feke­te színű ponttal is rendelkezik. Ezzel szemben a szegény Délnek, női zánaként, megvan a maga férfi jellegű fehér pontja a gazdag ipari metropolisok formájában, mint ami­lyen sao Paulo vagy Buenos Aires. Hasonláképpen járha­tunk el Eurápával mint jang és Afrikával mint jin zánával, ha a szűkölködő fekete bevándorlák nagy arányszámát vesszük Angliában fekete pontként a fehér kontinensen, és a még mindig befolyásos búrokat Dél-Afrikában fehér pontként a fekete kontinensen

Összevethető szervrendszerek

 

Légzés

Igen já példa a mikro- és makrokozmosz közötti párhuzam­ra a légzés. Az emberi tüdő anatámiája alapján nem nehéz egy fára ismernünk: a tüdő öntvényformái a légcsövet a fa törzsének mutatják, amely a két hörgő főágára oszlik, hogy aztán egyre gazdagabban szerteágazzék. Végül a legfino­mabb elágazásokban találhaták - akárcsak egy fa levelei - a tüdőhályagocskák. A gázcseréhez hatalmas méretű felszín­nel rendelkeznek. Ha kiterítenénk ezeket a hályagocská­kat, egy egész futballpályát betakarnának, és ebben is a fa leveleire i.itnek, amelyek kiterítve szintén igen nagy terüle­tűek.

Nemcsak a külső alak megfelelései szembeötlők mind­két esetben, de a funkciák is tökéletesen megfelelnek egy­másnak. Akárcsak a mi tüdőnkben, ezen a bensőnkben el­helyezkedő fán a hályagocskák, a kinti zöld fák is gázcserét hajtanak végre: leveleiken keresztül oxigént adnak le kör­nyezetüknek, ellentétes lépésként pedig szén-dioxidot vesz­nek fel onnan. A tüdőben ugyanez a folyamat zajlik, csak megfordítva.

A megfelelő tapintászervvel valá kapcsolatok szintén ana­lágok. A tüdő és a bőr közötti kapcsoládás a különféle bőr­és légzőszervi rendellenességek tünetei révén jál ismert je­lenség a gyermekgyágyászok és a homeopaták számára. Azt, hogy milyen szoros a kapcsolat a Földnek a zöld fakoronák alakjában megjelenő tüdeje, valamint bőrének állapota, azaz a földfelszín között, fájdalmasan tapasztalhattuk az utábbi évtizedekben. A túlsavasodott termőföld alkalmatlan talaj a Föld tüdeje számára. Amit az erdők pusztulásaként voltunk kénytelenek megismerni, az nem egyéb, mint a Föld tüde­jének egyes helyeken megfigyelhető elsorvadása. Még nyil­vánvalább ez az összefüggés az Amazonas vidékén, amely egyike bolygánk legfontosabb, még megmaradt légzőszer­veinek. Ezt a nagy kiterjedésű, szárazföldi tüdőzánát tűzzel­vassal irtják, mintha nemcsak fölösleges lenne, de tetejében még esküdt ellenség is. Ugyanakkor egyetlen pillantás ele­gendő a makrokozmoszra, hogy lássuk, a tüdőre feltétlenül szükség van az élethez - és a túléléshez.

Anyagcsere

A savasodás témája, az anyagcserére vonatkoztatva, ismét vi­lágosan rámutat arra az aktuális jelenségre, hogy az egyen­súly kibillent a férfipálus irányában. A savakat, mint a testek kémiájának férfiúi alkotáelemeit, agresszív protonleadás jel­lemzi, aminek folytán olyan anyagokat is, mint a fémek, ké­pesek megtámadni és feloldani. A lúgokat ellenben, a testek kémiájának női alkotóelemeit, a protonok felvételére való haj­landóság jellemzi, aminek révén képesek kilúgozni és így szin­tén feloldani a fémeket. Külső világunk savasodásának, mi­ként az szárazon és vízenegyaránt megmutatkozik, az embe­ri test savasodása felel meg, s ezt természetgyógyászati esz­közökkel egyre határozottabban sikerül kimutatni.

Az emberi test elsavasodása lelki síkon különösen a nagy ipari körzetekben válik érzékelhetővé. Már reggelente, ami­kor a nagyváros lakói munkába menet autóikkal elakadnak, vagy a tömegközlekedési eszközökön dugóba kerülnek, sa­vanyúak- és így potenciálisan agresszívak. A férfiúi anyag­csereoldal túltengése a mikrokozmoszban hajszálpontos le­nyomata annak az egyensúlyvesztésnek, melyet az ember tevékenysége folytán egyre fokozódó mértékben a termé­szet kénytelen elszenvedni.

Vérkeringés - vízkörforgás

A keringés az embernél és a Földnél ugyancsak határozott megfelelést mutat. A föld vízhálózata, amely csermelyekből, patakokból, folyókból, folyamokból, tavakból és tengerek­ből áll, optikailag hasonló érhálózatot alkot, mint amilyent a testünkből ismerlink.

Természetes állapotában egy folyó messzemenően alkal­mazkodik a táj adottságaihoz. Legtöbbször szélesen elterül­ve, békésen kanyarog a sík tájon, majdhogynem visszatér forrásvidékéhez, mielőtt újabb kanyarulatot venne, hogy az­tán mégis, lassan ugyan, de kissé előbbre jusson. Egy rno­dern folyó már nem lehet ennyire ráérős. Normális esetben mesterséges mederszakaszokba kényszerítik, nemritkán azonban teljesen szabályozzák. Ilyenképpen gyorsabban is folyik. Vizének ezért nagyobb a sodrása, s ez az erő munká­ra fogható számunkra, emberek számára: mindenekelőtt ára­mot termelhet és kiveheti részét a szállításból.

Mindamellett értékes területek is kinyerhetők: ligetes tá­jak és folyóvölgyek válnak megművelhetővé. A teljesítmény­növekedésért és a nagyobb hatékonyságért persze fizetni is kell. A folyó nagyobb sebessége következtében csökken a talajvízszint, és a kömyező területek vízellátása romlik. A természetes partszakaszokkal keveset érintkező folyóvíz re­generációs képessége is csökken, betonmeder esetén pe­dig akár teljesen meg is szűnhet.

A modem vízerekben bekövetkező nyomásnövekedés közvetlenül átvezet az emberi érrendszer problémáihoz. Ma­gas nyomású társadalomban élünk, és a magas vémyomás e társadalom egyik jellemzőjévé vált. A hivatalos orvoslás már egyenesen arra ragadtatta magát, hogy a normál érté­kek skáláját hozzáigazítsa a beteg helyzethez, hogy ne kell­jen túl sok embemél problémákat megállapítania. Az USA egészségügyi hatósága a magas vémyomást első számú köz­ellenséggé nyilváf\Ította, mert szövődményei révén renge­teg emberáldozatot követel, és tetemes mennyiségű beteg­biztosítási pénzt emészt fel.

Ha tüzetesebben megvizsgáljuk, a magas vémyomásnak kitett érrendszer megfelel annak a sajnálatos helyzetnek, amely modem folyóinkat jellemzi. A mind nagyobb teljesít­mény és hatékonyság kényszere folytán, miközben a pihe­nőidő csökken, az erek már nem képesek megfelelő mér­tékben ellazulni. Mivel a teljesítménykényszer soha nem csökken, az erek megpróbálnak hasznot húzni ebből a fe­szült helyzetből, és a szűnni nem akaró magasfeszültségre beállítódva, megerősítik falukat. Idővel ezek a megerősített érfalak mind masszívabbá válnak, míg végül a test stabil mészlemezeknél keres menedéket. Az elmeszesedett ér lé­nyegében nem más, mint a kibetonozott folyómeder. Mind­kettő sokkal nagyobb teljesítményre képes, mint természet­től fogva lehetséges lenne. A többletteljesítményért azon­ban mindkét szinten megfizetünk - nem is olyan ritkán az életünkkel. Mint a szabályozott folyónál, az elmeszesedett ér esetében is az ellátás szenved csorbát: ez esetben a kör­nyezet vérrel való ellátása. A "természeti katasztrófák" ve­szélye az érrendszerbe történő ilyen durva beavatkozás kö­vetkeztében is megnő. Az ér megpattanhat, elzáródások keletkezhetnek, s ez szívinfarktushoz, illetve más érrendszeri megbetegedésekhez vezethet.

Emésztés

Ember és Föld analógiás kapcsolata különösen jól érzékel­hető az emésztés és az emésztési zavarok tüneteinél. Az ős­időkben mindkettőnek bőven akadt ideje az emésztésre. Ám­de a nyugalmas déli pihenőt számunkra, mai emberek szá­mára egy fast food étteremben bekapott "gyors falat" he­lyettesíti. Az étterem kifejezés ez esetben egyáltalán nem helyénvaló, mert erőink "helyreállítása" - ami a restaurant szó eredeti jelentésében még fellelhető, gondoljunk a "res­taurálni" igére - immár lehetetlen. Ebben az összefüggés­ben már az élelmiszer kifejezés is meghaladottá vált, mert a gyorsétkezdékben kizárólag csekély értékű, tömegtermelés­ből származó ennivalót fogyaszthatnánk.

Ezzel analóg módon a parasztok korábban hagyták nyu­godtan emészteni a földet, ennek eszköze volt a háromnyo­másos gazdálkodás és a vetésforgó. Napjainkban ezzel szem­ben a természetet műtrágyával és melegházakban siettetik. Ahelyett, hogy az egyes földdarabokon csak minden har ­madik évben lenne betakarítás, és csak minden hetedik év­ben liltetnék ugyanazokat a növényeket, sok gazdálkodó szántóföldjén manapság inkább évi kétszeri termést akar elérni.

Az, amit nekünk, embereknek fogyasztásra adnak, és az, amit mi emberek adunk megemésztés céljából Földünknek, igen egyoldalúan változott meg. A táplálék egyre tartalmat­lanabb, ugyanakkor egyre puhábbis lesz, ami nemcsak az embereknél, de egyre nagyobb mértékben Földanyánknál is hiányjelenségekhez vezet és elzáródást okoz. A mennyi­ség és minőség mibenlétét illető félreértésnek, valamint rossz aránytJknak köszönhetően - ami más területeken is min­dennapos jelenséggé vált -, elértük a bőségben mutatkozó hiány állapotát. Egyre többet termelünk ugyan, de egyre ke­vesebb hasznunk van belőle, mert a táplálék bellil üres. Műtrágya formájában durván visszaadjuk ugyan a termőföld­nek azt, amit elvettünk tőle, a nyomelemek finomabb szint­jén azonban, amit már nem vagyunk képesek visszaadni a földnek, drámai méretű elszegényedés következik be ben­ne és bennünk.lü

Az emésztést egyáltalán nem segítő dolgok mellett tete­jében még olyan anyagok garmadáját is tömjük magunkba és a földbe, amelyek teljesen emészthetetlenek. A nehézfé­mek megterhelik szöveteinket, de ezt teszik a Föld szöve­teivel is. Egyes műanyag termékek, például bizonyos plasz­tikfajták, teljesen emészthetetlenek a Föld számára. Számos radioaktív hulladék emésztési, értsd felezési ideje olyan hosszú, hogy a termelési ráfordítások és a szennyező anyag eltávolításának költségei közötti aránytalanságok ma már el­ képzelhetetlen méreteket öltöttek. Ebből adádáan soha nem ismert méretű jelzálogkölcsön terheli az utánunk követke­ző nemzedékeket. Még soha nem élt a Földön olyan gene­ráciá, amely ennyire kíméletlenül és meggondolatlanul gya­korlatilag törleszthetetlen adásságokat hagyott volna utá­daira.

A terápiás javaslat a mikro- és makrokozmosz teljesség­gel túlterhelt emésztőrendszereinek könnyítésére csakis egy­féle lehet: a böjt és így a regenerálódás elősegítése emészté­si szünetekkel. Az a tény, hogy az utábbi két évtizedben a böjtölés a mikrokozmoszban mind népszerűbbé vált, a mak­rokozmoszt illetően is reménységgel tölthet el bennünket.

 

 

 

 

 

J. E. Lovelock

Gaia

 
A földi élet egy új nézőpontból 

 

Előszó a magyar kiadáshoz

Tíz éve várja ezt a könyvet a tárgykörben jártas olvasó.

Valami döbbenetesen újat alkotott Lovelock, vagy mégsem?

Talán nem is az újdonság ereje, hanem a kérdés maga az, ami szokatlan mértékben felkorbácsolja az érdeklődést.

Ősi, archaikus gondolatot, Gaia-földanya istennő életrehívását kísérli meg a szerző, egy - a tudományos világ számára bőségesen gyümölcsöző, egységes szemléletet nyújtó - munkahipotézis keretében.

Lehet ezt támadni, lehet hinni benne, lehet vallás, lehet filozófia vagy tudomány, valójában egyikként sem abszolút, de egyikből sem kirekeszthető, megtermékenyítő erejű gondolat.

Új szemléletet hozott vissza közénk a Föld és a földi élet, kozmikus küldetésünk megítélésében és számos más területen.

Tisztelettel adjuk a magyar olvasó kezébe a kötet második, átdolgozott, angol nyelvű kiadása alapján készült fordítást, mely egyben a GÖNCÖL ZSEBKÖNYVEK első kötete.

Kiszel Vilmos

Előszó

Első alkalommal az 1975-ös írországi szabadságom idején kezdtem hozzá ehhez a könyvhöz.

Jórészét séta közben vagy a Hungry Hill kőtábláin üldögélve gondoltam ki.

Volt ott egy szikla, melyről szokatlanul kedvező kilátás nyílt a Beare Island-re és a Bantry Bay-re, melynek vége beleveszett a széles Atlanti-óceánba.

Ott ücsörögtem derűs napokon és tervezgettem ezt a könyvet.

Talán mert Írországban voltam, eszembe jutott G.B.Shaw, a híres író és könyve, az Egy értelmes nő útikalauza a szocializmusba.

Az ilyen címet manapság lekezelőnek vagy akár soviniszta hangulatúnak tartanánk, azonban a könyvek között, melyeken felnőttem, előkelő helyet foglalt el.
Anyám, aki fiatal korában a nők politikai egyenjogúságáért harcolt, nem ellenezte, sőt, majdhogynem szent szövegnek tekintette.
Úgy gondoltam, Shaw felfogása helyes és egy komoly tárgyú könyvet is úgy kell megírni, hogy azt az értelmes laikus olvasó is elolvashassa.

Az angol nyelv igazán elég rugalmas ahhoz, hogy kifejezhessük vele mindazt, amit képesek vagyunk megérteni.
Csak néhány szakszóra és -kifejezésre van szükség, ezeket pedig egyszerű szavakkal és hasonlatokkal is megmagyarázhatjuk.

Megpróbáltam a könyvet úgy megírni, hogy megértéséhez mindössze szótárra legyen szükség.

Néhány tudóstársam válaszától zavarba jöttem, akik elmarasztaltak amiatt, hogy ily módon hirdetem a tudományt.

A dolgok az utóbbi években különös változáson mentek át, és Galilei híres, az egyházi vezetéssel folytatott küzdelme óta majdnem az ellenkezőjükre fordultak.

Ma a tudományos elit tiltja az eretnekséget. Volt rá némi esélyem, hogy a Gaiát megbélyegzik a szószékről, ehelyett felkértek arra, hogy tartsak róla szentbeszédet a New York-i Szent János Pap Székesegyházban.
Egyházi előljáróim viszont elítélték a Gaiát, mint teleologikusat, a Nature és a Science folyóiratok pedig nem akartak a témával foglalkozó írásokat közölni.

Az elutasításra nem adtak kielégítő magyarázatot.

Úgy tűnt, mintha a tudományos elit - hasonlóan Galilei korának egyházi vezetéséhez - tovább már nem képes elviselni a forradalmian új és merész elképzeléseket.
Több értelme lett volna, ha a Gaiát azon az alapon utasítják el, hogy nincs benne semmi újdonság, mert már mindezt korábban is elmondták.

Az az elképzelés, hogy a Föld él, már ősidők óta létezik.

Gaia az élő dolgok összességének elnevezése, amit a görögök már kétezer évvel ezelőtt használtak.

James Hutton 1785-ben az Edinburgh-i Királyi Társaság előtt megtartott előadásából származik annak az elgondolásnak az első megfogalmazása, hogy a Föld él. Hutton arra is gondolt, hogy a Föld megfelelő tanulmányozása a fiziológia segítségével történhet, párhuzamot vonva az elemek körforgása és a Harvey által felfedezett vérkeringés között.
Ő volt a geológia atyja.

Kiváncsi vagyok, hol és mikor rontották el a dolgot.

A tudományban tíz év hosszú idő.
Vajon volt-e valami ennek a könyvnek az első kiadásában, amit tagadni vagy visszavonni kellene?
Furcsa módon igen kevés rész szorult változtatásra.

Voltak viszont hiányosságok.

Ezek legsúlyosabbika az, hogy kimaradt az orosz tudósnak, Vladimir Vernadsky-nak kijáró elismerés, aki a "bioszféra" fogalmát bevezette.
A fogalmat mindannyian használjuk, anélkül, hogy emlékeznénk kiváló szerzőjére.

A könyv első kiadása túlságosan szabadon használja az optimum és optimalizál kifejezéseket.
Gaia nem teszi optimálissá a környezetet az élet számára.

Úgy kellett volna fogalmaznom, hogy állandó szinten és az élet számára kellemes állapot közelében tartja a környezetet.
A légkör és az óceán összetételére vonatkozó egyes becsléseket az adatok naprakészsége érdekében megváltoztattam.

Az az elképzelés, hogy a Földet régebben egy gázhalmazállapotú üvegház tartotta melegen, továbbra is érvényes.
Ma már úgy vélik azonban, hogy nem az ammónia szolgált erre a célra, hanem a szén-dioxid.

Voltak apróbb hibák is a szövegben, a könyv egészében véve azonban megmaradt olyannak, amilyen volt.

A Gaia-elmélet gazdag forrása a jóslatoknak.

Az első könyvben úgy véltük, lehetséges, hogy a tektonikus mozgások biológiai eredetűek, hogy a természetben a dimetil-szulfid a kén fő szállítója és hogy a trópusi esőerdők azok a területek, ahol az emberiség pusztító hajlamai a legtöbb kárt okozhatják.

A fentiek és több más feltételezés a bizonyítékok felhalmozódásával ténnyé váltak.

Komoly kritikát a Gaia egyedül Ford Doolittle és Richard Dawkins biológusoktól kapott - nevezetesen azért, mert a természetes kiválasztódás nem képes az egész Földre kiterjedő önzetlenséghez vezetni.
Az ilyesmi szerintük megkövetelné, hogy az élő szervezetek genetikai szerkezete előrelátást és tervszerűséget tartalmazzon.
Bírálatukra kimerítően válaszoltam.
Megalkottam egy bolygó modelljét, amin fehér és fekete margarétákból, valamint a velük táplálkozó növényevőkből álló egyszerű ökoszisztéma van.

Ezen a feltételezett világon tartós és kellemes éghajlat uralkodik, miközben az azt melegen tartó csillag sugárzása széles tartományban változik.
Nem volt szükség előrelátásra vagy tervszerűségre, csupán a fajok öntudatlan növekedésére és versengésére, ami természetes kiválasztódásukhoz vezetett úgy, ahogy ezt Darwin tanította.

Amint a tudományban gyakran előfordul, erre a nagyon is építő bírálatra adott válasz új és fontos kérdéseket vetett fel az evolúcióra és az elméleti ökológiára vonatkozó nézetek érvényességét illetően is.

A fentiek azonban egyebek mellett egy második Gaia könyv témái.

Tudományos súlya nagyobb lesz, ezért inkább e könyv kiegészítésének, mintsem helyettesítőjének tekinthető.

Menjünk vissza körülbelül tíz évet és nézzük meg az első kiadás előszavát.
A folyamatosság fenntartása érdekében csupán apróbb változtatásokat eszközöltem.

A Földanya - vagy ahogyan a görögök nevezték: Gaia - fogalma a történelem során végig fennmaradt és alapjául szolgált egy olyan hitnek, ami még mindig együtt létezik a nagy vallásokkal.

A természeti környezetről és az ökológia tudományának fejlődéséről szóló bizonyítékok felhalmozódása során nemrég olyan elképzelések születtek, melyek szerint a bioszféra valószínűleg több, mint csupán a természetes környezetet alkotó talajon, tengeren és levegőn belüli élő dolgok összessége.

Ősi hit és modern tudomány egyesült érzelmileg abban a tiszteletteljes bámulatban, mellyel az űrhajósok saját szemükkel, mi pedig közvetett úton a Földet néztük, amint a Világűr mélységes feketeségéből kiemelkedve felfedte ragyogó szépségét.

Ez az érzés azonban - legyen bármilyen erős is - nem bizonyítja, hogy Földanya él.

Mint vallásos hit, tudományosan ellenőrizhetetlen, így saját összefüggéseiben további ésszerűsítésre alkalmatlan.

Az űrutazásoknak nemcsak annyit köszönhetünk, hogy a Földet új nézőpontból láthatjuk.
Információkat is szolgáltattak légköréről és felszínéről, melyek újfajta betekintést nyújtottak élő és szervetlen részeinek kölcsönhatásába.

Ebből származott az a feltevés és modell, amely szerint a Föld élő anyaga, valamint a légkör, az óceánok és a földfelszín olyan összetett, együttes szervezetnek tekinthető, mely képes bolygónkat az élet számára megfelelő állapotban tartani.

Ez a könyv személyes beszámoló arról a térben és időben megtett útról, amit végigjártunk, kutatva a Föld említett modelljét megalapozó bizonyítékok után.

A munka jó húsz évvel ezelőtt kezdődött és a csillagászattól az állattanig kiterjedt a tudomány jónéhány területére.

Az efféle utazások nagyon is életszerűek, mert a különböző tudományágakat elválasztó határvonalakat professzoraik féltékenyen őrzik, ugyanakkor eltérő, külön megtanulandó titkos nyelvet használnak minden szakterületen belül.

Az ilyesfajta megszokott körutazás túl költséges és eredménytelen lenne a megszerzett ismeretek fényében.

Ahogy azonban a nemzetek közötti kereskedelem gyakran még háború esetén is folytatódik, úgy egy vegyész számára is lehetséges, hogy olyan egymástól eltérő területeken kalandozzon, mint a meteorológia vagy a fiziológia, amennyiben van vevő az árujára.

Az utóbbi rendszerint valamilyen felszerelés vagy eljárás.

Abban a szerencsében volt részem, hogy rövid ideig A.J.P. Martinnal dolgozhattam együtt, aki kifejlesztette a gázkromatográfiát, a kémiai analízisnek ezt a fontos módszerét.

Jómagam ezidő alatt néhány olyan dologgal egészítettem ki a találmányt, amely bővítette annak felhasználhatóságát.

Ezek egyike az úgy- nevezett elektroncsapda-detektor volt.
Az eszköz igen nagy érzékenységről tett tanúbizonyságot a kémiai anyagok nyomainak kimutatása során.
Ez tette elsősorban lehetővé annak kiderítését, hogy a Föld valamennyi élőlényében - az antarktiszi pingvinektől az amerikai szoptatós anyák tejéig - peszticid maradványok vannak jelen.

Ez a felfedezés segítette elő Rachel Carson nagyhatású könyvének, a Csendes tavasznak megírását, mivel megfelelő bizonyítékokkal támasztotta alá afölötti aggodalmát, hogy a szóbanforgó, mindenütt jelenlévő mérgező vegyi anyagok kárt okozhatnak a bioszférában.
Az elektroncsapda-detektor a továbbiakban más mérgező kémiai anyagok csekély, de Figyelemreméltó mennyiségét is kimutatta ott, ahol azoknak nem lett volna szabad jelen lenniük.

A betolakodók között van a PAN (peroxi-acetilnitrát), ami a Los Angeles-i szmog egyik mérgező összetevője, a PCB (poliklór-bifenil), ami a távoli, érintetlen területeken található meg, legújabban pedig a légkörben szabadon lévő klór-fluór-karbonok és a nitrogén-monoxid.

Utóbbiakról úgy vélik, hogy elbontják a sztratoszféra ózonrétegét.

Kétségtelenül az elektroncsapda-detektor volt az az árucikkem, amely lehetővé tette számomra, hogy Gaia után kutatva végigjárhassam a különböző szakterületeket és szó szerint is körülutazhassam a Földet.

Noha kereskedelmi ügynökként játszott szerepem módot nyújtott számomra a tudományterületek közötti utazgatásra, a dolog nem ment könnyen.

Az elmúlt tizenöt év során ugyanis rengeteg zűrzavarnak lehettünk a tudományos életben tanúi, különösen ott, ahol a tudományt bevonták a hatalmi politika folyamataiba.

Amikor Rachel Carson figyelmeztetett bennünket a mérgező kémiai anyagok tömeges alkalmazásából eredő veszélyekre, érveit inkább ügyvéd, nem pedig tudós módjára adta elő.
Más szavakkal: összeválogatta az ügyét támogató bizonyítékokat.
A vegyipar, amely ettől létét látta fenyegetve, védekezésképpen az érvek ugyancsak megfelelően kiválogatott csoportjával válaszolt.
Ez módja lehet annak, hogy igazságot szolgáltasson az emberek számára a közösséget érintő kérdések tekintetében, és ebből a szempontból tudományosan talán megbocsátható lett volna, a dolog azonban a továbbiakban valószínűleg mintául szolgált.

A környezetről folyó vita tudományos érveit mostanában úgy adják elő, mint egy bírósági tárgyaláson vagy nyilvános meghallgatáson. Ugyanakkor nem hangoztatható elég gyakran, hogy ez a módszer - noha minden bizonnyal elősegíti a közügyekben való részvétel demokratikus formáit - nem a legjobb módja a tudományos igazság kiderítésének.

Úgy tartják, hogy a háborúnak legelőször az igazság esik áldozatul.

Gyengül azonban azáltal is, hogy célzatosan használják fel valamilyen törvény előtt fekvő ügy bizonyítékaként.

Környezetvédelmi kérdésekben a tudományos világ szervezett harcoló csoportokra oszlik és erős a ny-omás, hogy mindenki annak a társaságnak a bevett igazságaihoz alkalmazkodjon, ahová tartozik.

A könyv első hat fejezete nem bonyolódik társadalmi kérdésekbe - pontosabban még nem.

A három utolsó fejezetben azonban - melyek Gaiával és az emberiséggel foglalkoznak - már kivonultam arra a csatamezőre, ahol jelentős erők tevékenykednek.

Az utóbbi tíz évben a környezetvédelmi mozgalom olyan politikai erővé vált, amellyel számolni kell.

Ez jó lehet Gaia számára, én pedig az ő részeként támogatásomról biztosítottam az Ökológiai Pártot és a Föld barátait.

Ez nem akadályoz meg abban, hogy úgy véljem, ezek a szervezetek maguknak és a tudománynak egyaránt rossz szolgálatot tesznek, ha az Élet és a Föld igazságait politikai célok érdekében eltorzítják.

Nem elég, ha az embernek helyén van a szíve, világos gondolatokra is szükség van.

Sir Alan Parkes Szex, tudomány és társadalom című könyvében megjegyezte, hogy a tudomány komoly lehet anélkül is, hogy "szent és sérthetetlen" lenne.

Igyekeztem ezeket a bölcs szavakat mindvégig észben tartani.

Az a feladat azonban, hogy a széles olvasóközönség számára olyan dolgokról írjak, amelyekről egyébként ugyan pontos de a kívülálló számára érthetetlen nyelven értekeznek, néha meghaladta erőmet.

Ezért azután egyes bekezdések és mondatok olvasása során úgy tűnhet, hogy az emberközpontúság és a teleológia kettős bűnébe estem.

A Gaia szót gyakran használtam annak az elméletnek rövid megjelölésére, ami szerint a bioszféra olyan önszabályozó egység, mely a kémiai és fizikai környezet kézbentartásával képes bolygónk egészségét megőrizni.
Esetenként nehéz volt túlzó körülírás nélkül elkerülni, hogy Gaiáról ne mint élőlényről beszéljünk.

Ezt csupán annyira kell komolyan venni, mint amikor egy hajót a rajta utazók nőneműnek tekintenek, mintegy annak elismeréseképpen, hogy még a fa- és fémdarabok is - amennyiben céltudatosan tervezték meg és állították össze őket - rendelkezhetnek sajátságos közös egyéniséggel, amely jóval több az alkotó- részek egyszerű összességénél.

Ilyen széles tárgykört átfogó könyvhöz sok segítségre van szükség.

Itt mondok köszönetet annak a sok tudóstársamnak, akik időt és fáradságot nem kímélve siettek segítségemre, elsősorban pedig Lynn Margulisnak, a Bostoni Egyetem professzorának, aki állandó munkatársam és vezetőm volt és aki - figyelmen kívül hagyva a tudományos jóhírét esetleg kedvezőtlenül érintő következményeket - az Egyesült Államokban a Gaia-elmélet legfőbb szószólója volt.

Hálás vagyok ezenkívül C.E.Junge mainzi és B.Bolin stockholmi professzoroknak, akik először bíztattak arra, hogy Gaiáról írjak, valamint munkatársaimnak, Dr.James Lodge-nak a coloradói Boulderből, Sidney Eptonnak a Shell Research Ltd.-től és a readingi Peter Fellgettnek, akik a kutatás folytatására bátorítottak.

Nagyjából 1980 óta kapcsolatban állok a Tengerbiológiai Egyesület Plymouth-i laboratóriumával, ahol Dr.Andrew Watson és Dr.Michael Whitfield munkatársaim, később barátaim lettek.
Köszönet illeti őket, mert hittek Gaiában, mint kutatási témában.

A legutóbbi bátorítás az ENSZ Egyetemétől ered és különösen hálás vagyok programfelelősüknek, Walter Shearernek személyes érdeklődéséért.

A tudományos munkatársak támogatásához hasonló nagy jelentőségű ösztönzést és meleg emberséget kaptam a Lindisfarne Testvériségtől és társalapítóiktól, William Thompsontól és James Mortontól.

Külön köszönet jár Evelyn Frazernek, aki átdolgozta a könyw vázlatát és a mondatok kusza összevisszaságából olvasható egészet állított össze, méghozzá olyan szakszerűen, hogy az eredmény pont azt és úgy fejezi ki, ahogyan én szerettem volna - ha képes lettem volna rá.

Végül pedig lekötelezettje vagyok Helen Lovelocknak, aki nem csak gépelt, hanem megfelelő környezetet is teremtett az írás és a gondolkodás számára.

A könyv végén fejezetszerinti elrendezésben felsoroltam a főbb adatforrásokat, az ajánlott kiegészítő olvasmányokat, néhány meghatározást, valamint az alkalmazott kifejezések és a szövegben használatos mértékrendszerek és mértékegységek magyarázatát.

 

 

TARTALOM

1. Bevezetés
2. A kezdetek
3. Gaia megismerése
4. Kibernetika
5. A jelenkori légkör
6. A tenger
7. Gaia és az ember: a környezetszennyezés kérdése
8. Élet Gaia részeként
9. Epilógus
10. Meghatározások és fogalommagyarázatok, Ajánlott irodalom

 

1. FEJEZET
Bevezetés

Mialatt írok, két Viking űrszonda kering testvérbolygónk, a Mars körül, leszállási utasítást várva a Földről.

Az a feladatuk, hogy élet, vagy annak korábbi nyomai után kutassanak.

Ez a könyv szintén az élet kereséséről szól, a Gaia utáni kutatómunka pedig kísérlet arra, hogy megleljük a Föld legnagyobb élőlényét.

Lehet, hogy utunk során nem találunk mást az átlátszó levegőtakaró alatt, mint a Föld felszínén virágzó életformáknak azt a majdnem végtelen változatosságát, ami a bioszférát alkotja.

Ha viszont Gaia valóban létezik, akkor mi és minden más élőlény egy hatalmas lény részei és társai vagyunk, és ez az élőlény a maga teljességében képes bolygónkat az élet számára megfelelő és kellemes lakóhelyként fenntartani.

A Gaia utáni kutatás több, mint tizenöt évvel ezelőtt kezdődött, amikor a NASA (az USA Nemzeti Légügyi és Űrkutatási Hivatala) elsőként készített tervet annak felderítésére, hogy van-e élet a Marson.

Ezért jogos és helyénvaló, hogy a könyv elején tisztelettel adózzunk a két gépesített norvég hajós fantasztikus marsi utazásának.

A hatvanas évek elején tudományos tanácsadóként gyakran felkerestem a Kaliforniai Technológiai Intézet Sugárhajtómű Laboratóriumának egyik kutatócsoportját.

A csapatot később Norman Horowitz, a legtehetségesebb űrbiológus vezette, akinek fő célja az volt, hogy módszereket és eszközöket eszeljen ki az élet felderítésére a Marson és más bolygókon.

Jóllehet saját megbízatásom mindössze annyi volt, hogy tanácsot adjak néhány viszonylag egyszerű műszertervezési kérdésben, de mint olyasvalaki, akinek gyermekkorát Jules Verne és Olaf Stapledon írásai ragyogták be, örömömre szolgált, hogy közvetlen lehetőségem nyílt a marskutatás terveinek megvitatására.

Abban az időben a kísérletek tervei többnyire arra a feltevésre épültek, hogy a marsi élet bizonyítékai nagyjából megegyeznek a földiekkel.

Így az egyik javasolt kísérletsorozat, egy voltaképpeni automatikus mikrobiológiai laboratórium felküldése, melynek feladata marsbéli talajminták gyűjtése és elemzése lett volna annak megállapítására, hogy alkalmasak-e azok baktériumok, gombák vagy más mikroorganizmusok életben tartására.
Továbbá talajkísérleteket terveztünk olyan vegyi anyagok kimutatására, melyek jelenléte életműködésre utalna, ideértve a fehérjéket és aminosavakat, különösen pedig azokat az optikailag aktív anyagokat, amelyek rendelkeznek a szerves anyagok azon képességével, hogy a polarizált fényt az óramutató járásával ellentétes irányba térítik el.

Körülbelül egy év múlva - talán, mert nem voltam a dolgok közvetlen részese - kitörő lelkesedésem, amely ezzel a lenyűgöző problémával való kapcsolatomból eredt, lassan elült és hamarosan azon kaptam magam, hogy olyan, meglehetősen földhözragadt kérdéseken töröm a fejem, mint például: hogyan bizonyosodhatunk meg arról, hogy az élet marsbéli formája - amennyiben létezik - felfedi magát a földi életformán alapuló kísérletek során?

Nem is beszélve az olyan, nehezebb kérdésekről, mint például mi az élet, és hogyan ismerjük fel?

Néhány, még mindig derülátó munkatársam a Sugárhajtómű Laboratóriumból növekvő kételyeimet cinikus kiábrándultságként értelmezte és ennek megfelelően feltette a kérdést:
rendben van, te mit tennél a helyünkben?

Akkoriban én bizonytalanul mindössze annyit válaszolhattam, hogy valamiféle entrópiacsökkenést keresnék, mivel ez általános jellegzetessége valamennyi életformának.

Érthető módon ezt a választ a legjobb esetben is a gyakorlatban használhatatlannak tekintették, a legroszszabban pedig merő ködösítésnek, mivel kevés fizikai fogalom okozott annyi zavart és félreértést, mint az entrópia.

Az entrópia majdnem rokonértelmű a rendezetlenséggel, mégis, mint az adott rendszer hőenergiájának felszabadulási sebességét jelző érték, pontosan kifejezhető matematikailag.

Diáknemzedékek életét keserítette meg, és sokak fejében közvetlenül a bomlással és a hanyatlással azonos, mivel a termodinamika Második Főtételének kifejtése (ami szerint minden energia végül egyenletesen eloszló hőenergiává alakul és többé nem használható fel munkavégzésre) magában foglalja a Világegyetem előre meghatározott, elkerülhetetlen sorvadását és pusztulását.

Noha próbálkozásomat elutasították, az az elképzelés, hogy az élet jeleként entrópiacsökkenést vagy ilyen irányú változást keressünk, gyökeret vert bennem.

Addig érlelődött, amíg néhány munkatársam, Dian Hitchcock, Sidney Epton, Peter Simmonds, különösen pedig Lynn Margulis segítségével kialakult e könyv tárgyát képező elmélet.

A Sugárhajtómű Laboratóriumban tett látogatásom után, hazatérve Wiltshire csendes vidékére, rengeteg időm volt gondolkozni és olvasni az élet jellegéről és arról, hogyan ismerhetjük fel bárhol, bármilyen köntösben. Azt vártam, hogy a tudományos irodalomban valahol rábukkanok az életnek, mint fizikai folyamatnak olyan átfogó meghatározására, amire életfelismerő kísérletek alapozhatók.

Meglepve tapasztaltam, milyen keveset írtak magának az életnek a természetéről.

Az ökológia iránti jelenlegi érdeklődés és a rendszerelemzés biológiai alkalmazása éppencsak érlelődött.
Az élettudományokat akkoriban még poros tantermi levegő lengte körül. Mázsaszám halmoztak fel adatokat az élő fajok valamennyi elképzelhető jellegzetességéről, legkülső részeiktől a legbelsőkig.

Az egész hatalmas információtömegben azonban a dolgok velejét, magát az életet majdnem teljesen figyelmen kívül hagyták. A szakirodalom még a legjobb esetben is szakértői jelentések gyűjteményének tűnt.

Mintha egy más bolygóról való tudóscsapat hazavinne egy tévékészüléket és beszámolna róla.
A vegyész leírja, hogy fából, üvegből és fémből van.
A fizikus jelenti, hogy hőt és fényt sugároz.
A gépészmérnök szerint a tartókerekek túl kicsik és rossz helyen vannak ahhoz, hogy a készülék sima felületen jól guruljon.

Senki sem beszél azonban arról, hogy mire jó az egész.

A szinte esküdt hallgatás talán abból ered, hogy a tudomány különböző részterületekre oszlik, és minden szakember azt hihette, hogy mások már elvégezték a munkát.

Néhány biológus tán azt gondolta, hogy a fizika vagy a kibernetika valamelyik matematikai tétele már megfelelően leírta az élet folyamatát, néhány fizikus pedig azt feltételezhette, hogy a molekuláris biológiáról szóló elvont tanulmányok- melyek elolvasására valamikor majd időt szakít - tényszerűen meghatározzák.

A témát illető szűklátókörűségünk legvalószínűbb oka azonban az, hogy öröklött ösztönkészletünk (előre programozott memóriánk, ahogy a számitástechnikában mondanák) már rendelkezik egy igen gyors és hatékony életfelismerő programmal.

Az élőlények felismerése - legyen szó állatokról vagy növényekről - azonnali és automatikus.
Állatvilágbeli társaink - a tapasztalatok szerint szintén rendelkeznek ezzel a képességgel.

Semmi kétség, ez az erős, hatékony, de öntudatlan folyamat eredetileg a túlélést elősegítő tényezőként alakult ki.
Bármi, ami él, lehet ehető, halálthozó, ellenséges vagy barátságos, esetleg egy lehetséges társ.
Valamennyi kérdés elsőrendű fontosságú boldogulásunk és további fennmaradásunk szempontjából. Úgy tűnik azonban, hogy az automatikus felismerő rendszerünk megbénította azt a képességünket, amivel az életet tudatosan meghatározhatnánk.
Hiszen miért is kellene meghatározni azt, ami beépített programunknak köszönhetően valamennyi megjelenési formájában nyilvánvaló és félreérthetetlen?

Talán éppen azért, mert a felismerés folyamata ugyanúgy - automatikusan és öntudatlanul - működik, mint a repülőgép robotpilótája.

Még az új kibernetikatudomány sem fogott neki a feladatnak, noha mindenféle rendszer működési módjával foglalkozik, az egyszerű szelepes víztartálytól egészen addig a bonyolult látásszabályozó folyamatig, ami az Ön szeme számára lehetővé teszi, hogy átfussa ezt az oldalt.

A mesterséges értelem kibernetikájáról már valóban sokat beszéltek és írtak, de a valódi élet leírása kibernetikai fogalmakkal nem történt meg és ritkán kerül szóba.

E században néhány fizikus megkísérelte az élet meghatározását.

Bernal, Schroedinger és Wigner Jenő egyaránt az alábbi általános következtetésre jutott:

az élet a jelenségek olyan csoportjába tartozik, ahol nyílt vagy folyamatos rendszerek képesek belső energiájukat azon az áron csökkenteni, hogy környezetükből különböző anyagokat illetve szabad energiát vesznek fel, majd ezeket alacsonyabb értékű formában oda visszajuttatják.

Ez a meghatározás nem csupán nehezen érthető, de messze túl általános is ahhoz, hogy a gyakorlatban az élet felismerésére alkalmazhassuk.
Durván úgy közelíthetjük meg, hogy az élet az egyik olyan folyamat, amit mindenütt meglelünk, ahol bőséges energiaáramlás van.

Az életet az jellemzi, hogy hajlamos az energiafelvétel során átalakulni, de hogy így tehessen, ahhoz mindig alacsonyrendű termékeket kell a környezet felé kiválasztania.

Láthatjuk, hogy ez a meghatározás egyformán jól alkalmazható a forgószélre, a lángokra vagy akár a hűtőszekrényre és sok más emberalkotta szerkezetre is.

A tűz égése során jellegzetes alakot vesz fel, fennmaradásához pedig megfelelő üzemanyagra és levegőutánpótlásra van szükség.
Azzal pedig nagyon is tisztában vagyunk, hogy a szabadtéri tűz kellemes melegéért és táncoló lángjáért elvesztegetett hővel és szennyező gázokkal kell fizetnünk.

Az entrópia a lángok formálódása közben helyileg csökken, de a tüzelő égése során a teljes entrópiaösszeg nő.

Még ha túlságosan általános és bizonytalan is az életnek ez a besorolása, legalább a helyes irányba mutat.

Megemlíti például, hogy létezik egy határ vagy átmenet az "üzemi terület" - ahol az energia vagy a nyersanyagok áramát munkára fogják, az entrópia pedig ennek következtében csökken - valamint a környezet között, ami felveszi a keletkezett hulladékot.

A meghatározás tartalmazza azt is, hogy az életjellegű folyamatok megindulásához és fennmaradásához az energiaáramnak bizonyos minimális érték fölé kell jutnia.

Reynolds, 19.századi fizikus megfigyelte, hogy a gázokban és a folyadékokban csak akkor jönnek létre örvények, ha az áramlási sebesség elér egy, a helyi viszonyoktól függő kritikus sebességet. A mértékegység nélküli Reynolds szám a folyadék és az áramlást határoló felület tulajdonságainak ismeretében egyszerűen kiszámítható.

Hasonlóképpen, az élet létrejöttéhez nem- csak kellő mennyiségű, hanem minőségű - potenciálú- energiaáramra van szükség.

Ha például a Nap felszíni hőmérséklete 5000 Celsius fok helyett 500 Celsius fok lenne, a Föld pedig ennek megfelelően közelebb helyezkedne el, tehát ugyanennyi meleget kapnánk, akkor az éghajlatban nem sok különbség lenne, de az élet sosem jött volna létre.

Az életnek olyan energiára van szüksége, amely elég erős a kémiai kötések szétbontásához.
A meleg ehhez önmagában nem elég.

Előrelépést jelenthetne, ha képesek volnánk egy adott bolygó energiaviszonyaihoz a Reynolds számhoz hasonló, mértékegység nélküli számot rendelni. Ekkor azok a bolygók, melyek - ideértve a Földet - a szabadenergia áramát a kritikus értéket meghaladó mértékben élvezik, vélhetően életet hordoznak, míg a rangsor alján elhelyezkedők - pl. a hideg külső bolygók - valószínűleg nem.

Az entrópiacsökkenésen alapuló egyetemes életfelismerő eljárás terve ebben az időben nem sok jóval kecsegtetett.

Azonban - feltételezve, hogy az élet bármelyik bolygón olyan áramlásra képes közeghez (óceánhoz, légkörhöz vagy, mindkettőhöz) kötődik, ami képes a nyersanyagok és a hulladék szállítására - eszembe jutott, hogy az élő rendszeren belüli helyi entrópiacsökkenéssel kapcsolatos tevékenységek némelyike talán kihat a szállítószalagul szolgáló térségekre is, megváltoztatva azok összetételét.

Ily módon egy életet hordozó bolygó légköre felismerhetően különbözik egy halott bolygóétól.

A Marsnak nincs óceánja. Ha felszínén létrejött az élet, akkor használatba kellett vennie a légkört, különben megreked.

A Mars ennélfogva megfelelő helyszínnek látszott a légkör vegyelemzésén alapuló életfelismerő eljárás számára.

A legtöbb életfelismerő módszer csak adott célterületen belül hatékony.

A kis kiterjedésű térségekben folytatott kutatás még a Földön sem kecsegtetne túl sok sikerrel, ha a leszállás például az Antarktisz jégtakaróján, a Szaharában vagy egy kiszáradt sóstó közepén történne.

Mialatt ezen gondolkoztam, Dian Hitchcock meglátogatta a Sugárhajtómű Laboratóriumot. Feladata az volt, hogy összehasonlítsa és kiértékelje a marsi élet felderítésével kapcsolatban felvetett rengeteg javaslat gondolatmenetét és információtartalmát.

A légkörelemzés útján való életfelderítés elmélete megtetszett neki és együtt fogtunk az ötlet továbbfejlesztéséhez.

Bolygónkat modellként használva megvizsgáltuk, hogy milyen mértékben képesek a földi légkör összetételére vonatkozó egyszerű ismeretek - összekapcsolva olyan könnyen hozzáférhető adatokkal, mint a napsugárzás mértéke, vagy a szárazföldek és tengerek együttes megléte - az élet bizonyítékául szolgálni.

Eredményeink meggyőztek minket arról, hogy a teljesen valószínűtlen földi légkör egyetlen lehetséges magyarázata az a nap mint nap ismétlődő felszínről eredő hatás, amit maga az élet idéz elő.

Az entrópia jelentős csökkenése (vagy ahogyan a vegyész mondaná, a légköri gázok közötti egyensúlyhiány tartós fennmaradása) önmagában is az élettevékenység egyértelmű bizonyítéka.

Vegyük például a metán és az oxigén együttes jelenlétét légkörünkben.

Napfény hatására a két gáz szén-dioxidot és vízgőzt képezve egyesül. A reakció sebessége akkora, hogy a légkörben jelenlévő metánmennyiség folyamatos fenntartásához évente legalább egymilliárd tonna metángázt kellene a levegőbe juttatni. Ráadásul szükség van valamilyen eszközre a metánoxidáció során felhasznált oxigén visszanyerésére, ez pedig legalább kétszer annyi oxigén előállítását követeli meg.

Az a mennyiség, amire a Föld különleges légköri keverékének fenntartásához a két gázból szükség van, legalább száz nagyságrenddel nagyobb, mint ami élettelen alapon valószínű lenne.

Ez az egyetlen, viszonylag egyszerű kísérlet meggyőző bizonyítékot szolgáltat a földi élet mellett, ami infravörös csillagászati távcsővel a Mars távolságából is megszerezhető.

Ugyanez áll a többi légköri gázra is, különösen pedig a reaktív gázok együttesére, melyek közösen alkotják a légkört.

A nitrogén-monoxid és az ammónia jelenléte éppoly váratlan, mint a metáné az oxidáló légkörben.
Még a gázalakban lévő nitrogén is kilóg a sorból, mert a Föld óriási semleges óceánjai mellett azt várnánk, hogy oldott nitrátion stabil formájában megtalálható a tengerekben.

Felfedezéseink és következtetéseink persze igencsak ellentmondtak a hatvanas évek hagyományos geokémiai gondolkodásának.

Néhányukat - Rubeyt, Hutchinsont, Batest és Nicolet-t - kivéve a legtöbb geokémikus a légkört a bolygókigőzölgések végtermékének tekintette és úgy tartotta, hogy jelenlegi formáját a későbbi élettelen folyamatok során nyerte el.

Az oxigénről például úgy gondolták, hogy kizárólag a vízgőz bomlásából és a hidrogén oxigéntöbbletet eredményező világűrbe távozásából ered.

Az élet csupán kölcsönveszi a gázokat a légkörből, majd változatlan formában visszajuttatja azokat.

A mi felfogásunk ezzel szemben olyan légkört tételezett fel, ami magának a bioszférának a dinamikus kiterjesztése.

Nem könnyen leltünk olyan folyóiratra, mely kész lett volna ilyen újszerű elmélet megjelentetésére, de néhány visszautasítás után Carl Sagan személyében találtunk egy szerkesztőt, aki hajlandó volt azt folyóiratában, az Icarusban leközölni.

Mindazonáltal - akárcsak életfelismerési eljárásként is - a légkörelemzés túlságosan is sikeres volt.

Már akkor is eleget tudtunk a Mars légköréről ahhoz, hogy úgy véljük, jórészt szén-dioxidból áll és semmi jelét nem mutatja a földi légkör izgalmas jellegzetességeinek. Az emögött lévő tartalom, vagyis hogy a Mars valószínűleg élettelen, rossz hírt jelentett az űrkutatáson belüli támogatóinknak.

Ami még kedvezőtlenebbé tette a helyzetet: 1965 szeptemberében az Egyesült Államok Kongresszusa az első marskutatási program - akkor Voyagernek hívták - törléséről határozott.

A következő év során nem sok babér termett azoknak az ötleteknek, amelyek az élet idegen bolygókon való felkutatásával foglalkoztak.

Az űrkutatás mindig készséges fejőstehénként szolgált azok számára, akiknek valamilyen jó ügy érdekében pénzre volt szükségük, mégis jóval kevesebbe került, mint sok kátyúba jutott, földhözragadt technológiai csőd.

Sajnos, az űrkutatás védelmezőit szemmel láthatóan mindig is lenyűgözték a műszaki apróságok, és messze eltúlozták a teflonsütő vagy a tökéletes golyóscsapágy jelentőségét.
Számomra az űrkutatás eredményeként ölünkbe hulló morzsák nem jelentenek új technológiát.

A dolog igazi jelentősége abban áll, hogy az emberiség történetében először kaptunk lehetőséget arra, hogy az űrből vessünk pillantást Földünkre.

Az, hogy azúrkék bolygónkat teljes szépségében kívülről vehettük szemügyre, egész sor új kérdést és választ eredményezett.

Hasonlóképpen a marsi életről való elmélkedés is új álláspontot alakított ki bennünk a földi élettel kapcsolatban és új elképzelésekhez vezetett - de legalábbis felújított egy nagyon régit a Föld és bioszférája közötti viszonyt illetően.

Óriási szerencsére - legalábbis, ami engem illet - az űrkutatás mélypontja egybeesett a Shell Research Ltd-hez (Shell Kutatóintézet) való meghívásommal.

Azt a feladatot kaptam, hogy tekintsem át a szerves tüzelőanyagok növekvő mértékű elégetéséből származó légszennyezés bolygóméretű következményeit.

Ez 1988-ban történt, három évvel azelőtt, hogy megalakult a Föld Barátai mozgalom és a hasonló csoportok eljuttatták a köztudatba a szennyezés kérdését.

A művészekhez hasonlóan a független tudósoknak is szükségük van pénzügyi támogatókra, de ez ritkán jelenti kisajátításukat. A gondolat szabadsága elsődleges. Ezt aligha kellene hangoztatni, de manapság sok, egyébként értelmes egyénnel is elhitették, hogy egy multinacionális cég által támogatott mindenfajta kutatómunka eredendően gyanús.
Mások éppily meggyőződéssel vallják, hogy egy kommunista ország intézményéből származó hasonló munka ki volt téve a marxista elmélet kényszerének, így értéke csökken.

A társadalom, amelyben élek és dolgozom, különösképpen pedig a számos nyugati tudományos szakemberrel való szoros kapcsolatom elkerülhetetlenül befolyást gyakorolt a könyvben kifejtett elgondolásokra és véleményekre.
Amennyire tudom, ez az enyhe nyomás volt az összes, ami ért.

Az az ötlet, hogy a légkör a bioszféra lehetséges kiterjesztése, természetesen abból az összefüggésből ered, ami a bolygóméretű levegőszennyezés kérdéseivel kapcsolatos tevékenységem és a légkörelemzés útján való életfelismeréssel foglalkozó megelőző munkásságom között fennáll.

Számomra úgy tűnt, hogy bármiféle kísérlet a légszennyezés következményeinek megértésére hiányos és valószínűleg hiábavaló, ha figyelmen kívül hagyjuk a bioszféra alkalmazkodását és válaszait. Mérgek hatása az emberre nagymértékben változhat aszerint, hogy milyen mértékben képes az illető azokat lebontani vagy kiválasztani.

Amennyiben olyan légkört terhelünk a szerves tüzelőanyagok elégetésének termékeivel, melyet a bioszféra szabályoz, az eredmény jelentősen eltérhet attól, mint amit passzív, szervetlen légkör esetén kapnánk.
Alkalmazkodó változások mehetnek végbe, melyek a zavarokat például szén-dioxid felhalmozásával csökkenthetik. A beavatkozások esetleg olyan kiegyenlítő irányú folyamatokat válthatnak ki például az éghajlat területén, ami kedvező lehet a bioszféra egészére nézve, de előnytelen az emberi faj számára.

Az új szellemi környezetben el tudtam a Marsot felejteni és képes voltam a Földre és légkörének természetére összpontosítani.

Ez a jóval egyszerűbb megközelítés eredményezte annak az elméletnek a létrejöttét, ami szerint a Föld teljes élővilága, a bálnáktól a vírusokig, a tölgyfáktól a moszatokig olyan közös élő egységként fogható fel, amely képes a Föld légkörét az általános szükségleteihez igazítani, lehetőségei és hatalma ugyanakkor messze meghaladja az alkotórészekét.

Hosszú az út egy elfogadható életfelismerő eljárástól addig az elméletig, hogy a Föld légkörét a felszíni élet, azaz a bioszféra tartja fenn és szabályozza aktívan.

A könyv nagy része a nézetet alátámasztó újabb bizonyítékokkal foglalkozik.

Az alábbiakban röviden s összefoglalom, mik voltak 1987-ben a fenti elméleti lépés megtételének okai:

A Földön az élet mintegy 3 és fél milliárd évvel ezelőtt jelent meg.

A kövületek sora akkortól mostanáig azt mutatja, hogy a Föld éghajlata ez idő alatt igen kevéssé változott. Ugyanezen időszak során azonban a Nap kisugárzása, a földfelszín tulajdonságai és a légkör összetétele majdnem biztosan nagymértékben megváltozott.

A légkör kémiai összetétele nem felel meg az állandósult állapotú kémiai egyensúlya.