Egyenrangúság

A szülő-gyermek viszonnyal ellentétben a partnerek egyazon lépcsőfokon állnak. Ha viszont valamelyikük a gyermek szerepkörébe bújik, és a másiktól a szülő viselkedésmódját várja el, akkor a partnerkapcsolatban zavar keletkezik.
Ha például a feleség azt mondja a férjének: »Nem tudok nélküled élni!« vagy »Ha elhagysz, végzek magammal!«, akkor ez olyan magatartás, amely felborítja a partnerek egyenrangúságát, és a férfinak bizony el kell hagynia a nőt. A másiktól folytonos gondoskodást megkívánni nem egyéb, mint a gyermek követelőzése.
Az egyenrangúság témájához tartozik az a kérdés is, hogy a partnerek hagyják-e egymást olyannak lenni, amilyenek. Ha összeismerkedem valakivel, és a partnerkapcsolatnak vagy a házasságnak azzal a gondolattal vágok neki, hogy »pillanatnyilag nem vagyok vele megelégedve, de a segítségemmel olyanná fog változni, amilyennek lennie kell«, akkor máris a szülő szerepkörébe bújok. Így nem alakulhat ki tartós és stabil párkapcsolat.
A kapcsolatban az »adni« és a »kapni« is egyenlő kell hogy legyen. Ha egyikük folyton csak ad, a másikuk pedig mindig csak kap, az a szülő-gyermek kapcsolatot idézi, nem pedig a párkapcsolatot. A párkapcsolatban arra is tanácsos odafigyelni, hogy ne adjunk többet annál, mint amennyit a partnerünk ne tudna, vagy ne akarna viszonozni. A férfi és a nő közötti szerelem ugyanis akkor az igazi, ha mindkét részről ugyanolyan intenzitású viszonzásra talál. A szerelemnek tehát viszontszerelemmel kell találkoznia, mert máskülönben szétmorzsolódik a partnerkapcsolat fundamentuma.” – Thomas Schäfer