Mágikus gondolkodás

"Problémamentességre vágyunk, azután visszatekintünk az életünkre és rájövünk: akkor fejlődtem és léptem előre igazán, amikor megoldottam egy problémát, megküzdöttem egy nehézséggel, megújultam egy krízis után. Ilyenkor ébredünk fel a nyugalom óceánjából. Mégis, amikor elér minket egy nehézség és kibillent a nyugalmunkból először elkedvetlenedünk, vagy dühösekké válunk, aztán fókuszálunk, összeszedjük az erőnket, éberek leszünk és elindulunk a megoldás útján... Ha nem így történik, akkor marad a tetszhalott biztonság, az elkerülő lavírozás, a látszat élet és a nyugalom.

Kisgyerekként talán mindannyian vágytunk rá, hogy milyen jó lenne indián harcosként részt venni egy csatában, hőstetteket hajtani végre, vagy vándorlegényként kiállni a legnehezebb próbákat, és megmenteni a csodálatos királylányt. Én, ha visszatekintek az életemre tudom, hogy gyerekként az álmaim a valóság komoly alternatívájaként jelentek meg számomra, és a két világ közötti átjárás sokkal könnyebb volt, mint később felnőttként hinni akár csak egy nehéz projekt sikerében is. Az idő bár lehet, hogy bölcsebbé teszi az embert, de sokszor visszafogottabbá és korlátozottabbá is. A kisgyerek számára a két világ közötti átjáró (fantázia és realitás) sokkal közelebb van egymáshoz, mint később felnőttként. A pszichológiában „mágikus gondolkodásnak” hívják azt a kisgyermekkori, életkorral is összefüggő, sajátos állapotot (3–5 év közötti időszak), amikor a valóság szubjektív és objektív elemei még összefüggőek, és nehezen választhatók el egymástól. Az álmok, a fantázia és a realitás közötti kapu az egészséges gyerekeknél nyitott. A kisgyerek az álmait gyakran objektív valóságként, igaznak éli meg. Az egymástól független dolgok között könnyedén hoz létre oksági viszonyt (holisztikus szemlélet).

Ebben az állapotban még egyszerű megteremteni a belső világ és külső környezet közötti átjárót, az ég és a föld között még létezik a kapu. A kapu, az átjáró titka nem más, mint a hit abban, hogy minden sikerülhet, minden lehetséges. Hit abban, hogy bennünk van az erő, belülről indul el a teremtés és a külső körülmények legyőzhetőek. Az átlépés a fantázia és a belső hit világából a realitás világába az idő múlásával észrevétlenül megy végbe, de komoly veszteségekkel is jár. Megtanulunk számot vetni a sokszor nyomasztó külső valósággal, és elveszítjük a belső kapcsolatunkat az élő hit magától értetődő erejével. Ilyenkor merül lassú álomba az ember és kritikusan szemlél mindent, ami kibillenthetné a „nyugalmából”. Ha valaki mégis az élet vadságáról és szenvedélyes sodrásáról kezd neki beszélni, azt zavaró tényezőként éli meg és elutasítja.

A megkapaszkodás ösztöne

Mi az, ami leginkább álomban képes tartani az embert? Alapvetően a biztonság és mindaz, ami annak a látszatát szolgálja. Minden olyan stabilitást ígérő dolog, ami a mozdulatlanságot és a nyugalmat erősíti, vonzóvá válik. Ez az élet rendje. Belekapaszkodunk abba, ami segít elfelejteni az élet mulandóságát és álomba ringat minket. Ebben a helyzetben természetes a megkapaszkodási ösztön működése. A baj csak az, hogy az élet nem az örökkévalóságot adja cserébe, hanem az elmúlás gyors és észrevétlen csendjét. Aki szeretné megállítani a változás és mulandóság folyamatát, cserébe gyorsan megöregszik és elfárad, mert az élet alapvető igazsága egy paradoxon: mindaz, amibe belekapaszkodom, eltávolodik tőlem és mindaz, amiről le tudok mondani, amit el tudok veszíteni, azt bőségesen visszakapom. A biztonságot ígérő atombunker, vagy a kacsalábon forgó palota belülről hideggé és élettelenné válik, és minden olyan hely, ahol sokan érzik jól együtt magukat, ahol nyitva áll az ajtó, ott zajlik az élet."

✍️Sárvári György