A HARMADIK ADVENTI HÉT A BÁTORSÁGRÓL SZÓL
Elérkezett a harmadik adventi hét, amikor a bátorsággal és a lelkierővel kell dolgoznunk. Most a szív erőihez, és a ritmikus rendszerhez kapcsolódó erénnyel van dolgunk, ami a bátorság erejében élő moralitáson keresztül közvetlenül az asztráltestünkhöz is kapcsolódik. Erről Rudolf Steiner egyik előadásában (GA170) azt mondja, hogy a „mellkasnak a szívet körülvevő része az a terület, ahova a lelkierő vagy a bátorság az emberi moralitás szférájából besugárzik. Azt mondhatjuk: ezáltal a moralitás, amennyiben tovább tud sugározni, elsősorban az asztráltestet ragadja meg és élettel tölti meg a mellkast a szívvel együtt.”
A valódi bátorság tehát az ember szívéből jön. Arról az emberről, akinél ez az erény a hétköznapi életben megmutatkozik ezért szokták azt mondani, hogy „a helyén van a szíve”,. Ez a kifejezés elég pontosan visszaadja a bátorság lényegét. Ez ugyanis egy olyan embert jellemez, aki egy nehéz helyzetben nem húzódik meg gyáván, hanem a dolgokat a kezébe veszi és beavatkozik, ott és úgy, ahol és ahogyan ez szükséges. Ez az ember képes nyugodtan szembe¬nézni a veszéllyel és habozás nélkül legyőzni a nehézségeket.
Rudolf Steiner figyelmeztet, hogy azt az erényt, amit a bátorság erényének nevezünk, ezzel az egy szóval nem lehet pontosan leírni. Ez ugyanis egy olyan egészséges lelkiállapotot jelent, amikor az ember az élet kihívásaival szemben nem passzív, nem visszahúzódó, hanem képes az erőit használni. Ezért is beszélünk ezen a héten a bátorság mellett a lelkierőről is, mert ez az erény egy harmonikus és kiegyensúlyozott lelkiállapothoz kapcsolódik, és a megfelelő pillanatokban ez a lelki állapot hozza létre a bátorságot. Ezen lelkierők hiánya okozza az ember életben a gyávaságot, a félelmet.
Rudolf Steiner felhívja a figyelmünket arra, hogy egyáltalán nem elég csak azt mondani, hogy nem félek, mert ezt bárki mondhatja, és ettől még nem lesz bátor. Először meg kell keresnünk magunkban a félelem helyét és meg kell ismernünk annak okát és lényegét. Ezen önismereti munkának során aztán rá kell döbbennünk arra, hogy egy olyan kor szülöttei vagyunk, amikor Ahriman félelemmel töltötte meg az emberi lelkeket. Ma mindannyian meg vagyunk terhelve ezekkel az ahrimani félelem szellemekkel. Hiába áltatjuk magunkat azzal, hogy ilyenek bennünk nincsenek, attól a valóságban még ott vannak és ott is maradnak. Ezért a bátorság kifejlesztéséhez meg kell találnunk azt az eszközt, amivel ezekkel az ahrimani félelem szellemekkel szemben fel tudunk egyenesedni és meg tudjuk találni magunkban a valódi belső lelki bátorságot. Erre pedig Rudolf Steiner szerint csakis a „fénnyel teli szellemi megismerés útján” haladva van esélyünk (GA270).
Annak, aki a szellemi megismerés útján jár, annak folyamatosan keresnie kell az alkalmakat a bátorság és a félelmet nem ismerés fejlesztésére, mert nem csak földi életében, hanem a szellemi iskolázás során is nagy szüksége van erre az erényre. Ami¬kor például valamilyen veszély fenyegeti, a lelkét rögtön arra az érzésre kell összpontosítania, hogy a félelem semmiképpen sem használ, nem is szabad félnie, hanem csakis a tennivalókra kell gon-dolnia. El kell jutnia arra a fokra, hogy a korábban félelmet keltő események közben fellépő fé¬lelem végül lehetetlenné vál¬jon. Az ilyen irányú önneveléssel az ember olyan erőket fejleszt ki, amelyekre akkor is szüksége van, ha el akarja érni a magasabb világokba való beavatást. Mert, aki az érzékfeletti világok titkaihoz közelebb akar kerülni, annak olyan erőkre van szüksége, melyek csak a bátor és félelmet nem ismerő emberi természetben fejlődhetnek ki, mondja Rudolf Steiner (GA10). Azért van szüksége erre, mert ezen az úton haladva olyan jelenségeket láthat meg, amelyek a hétköznapi ember előtt rejtve vannak és meg¬látá¬suk elviseléséhez elég erősnek és bátornak kell lennie.
Amikor azonban csak gyáván állunk az életünkben, akkor azok a lelkierők, melyeknek a szívünket kellene megmozgatniuk tétlenek maradnak – mondja Rudolf Steiner (GA159). Ez pedig egy jó lehetőséget ad Lucifer számára, hogy megragadja őket, és ha egyszer megragadta, akkor a következő életünkben nekünk már nem marad semmi. Gyávának lenni az életben ugyanis azt jelenti, hogy kiszolgáltatjuk lelkierőink egy részét Lucifernek, melyek aztán hiányozni fognak, amikor következő megtestesülésünkhöz a szerveinket, de elsősorban a szívünket akarjuk felépíteni, ami valójában a bátorág szerve. Hibás és kialakulatlan szervekkel születünk így a világra.
Az ezoterikus irodalomban a bátorság erényének megszerzését tűzpróbának is nevezik és napjainkban sokan ezt a tűzpróba beavatását többé-kevésbé már a mindennapi életben is átélik. A modern embert sok olyan impulzus éri, ami által olyan tapasztalatokat szerezhet, melyek úgy növelik önbizalmát és bátor¬ságát, hogy közben lelki nyugalommal és töretlen erővel képessé válik elviselni azt, amit a sors hozott eléje, a bánatot, a csalódást, a sikertelenséget és egyéb csapásokat. Aki sok ilyen tapasztalaton ment keresztül, – mondja Rudolf Steiner (GA159) – az gyakran már beavatott anélkül, hogy világosan tudná ezt.
A bátorságot általában, mint egy külsőségekben megmutatkozó minőséget tekintjük. De nem csak ez a külső bátorság létezik, hanem van az olyan bátorság is, amit az ember a belső világában él át. Például belső, gondolati bátorság kell ahhoz, hogy érzékfeletti, szellemi lénynek tudjuk és gondoljuk magunkat. Ahhoz is egyfajta belső bátorság kell, hogy őszintén szembe nézzünk azzal, hogy milyenek vagyunk, mi él valójában bennünk. De „egy belső gondolati bátorság kell ahhoz is, hogy a külső valóságot, amit például a mai materializmus abszolút bizonyosnak tart, mint igazi bizonyosságot a maga megnyilvánulásában kétségbe vonjuk”, mondja Rudolf Steiner (GA184). Ma ezekhez mintegy ráadásul hozzá jön, hogy egy olyan korban élünk, amikor „még a legkisebb igazság kimondása is jelentős bátorságot követel”. (S. O. Prokofjev)
Korunkban tehát nagy szükség van arra, hogy kifejlesszük magunkban a harmadik adventi héttel kapcsolatos erényt. Ahhoz, hogy érvényre jussanak azok a szellemi igazságok, amelyek az emberiség egészséges fejlődéséhez a jövőben szükségesek, az embernek szüksége van egy belső és külső bátorságra és lelkierőre. Ettől azonban még messze vagyunk, mert ahogyan Rudolf Steiner mondja (GA177) „annak helyén, ahol ennek a bátorságnak a lélekben lennie kell, ma egy kényelmességből eredő gyávaság van, ami igen széles körben elterjedt. Számos vonatkozásban ez a gyávaság az oka annak, hogy az antropozófus szellemtudomány olyan nehezen halad a maga útján”.
Amikor végül megvan bennünk a lelkierő és így a bátorság erénye, akkor ma az ebből keletkező erőknek még csak egy részét használhatjuk fel a bátorságra, mert az erők másik részét azokra a szervekre kell meghagynunk, amelyek eszközként szolgálnak a bátorsághoz. Ezek olyan szervek, melyeknek még mindig szükségünk van erőink egy részére. Ha nem vagyunk bátrak, ha nem fejlesztjük ki magunkban a bátorság erényét, ha gyáván visszavonulunk az élet kihívásai elől, akkor nem ébresztjük fel, nem fejlesztjük ki magunkban azokat az erőket, melyeknek a bátorság erényének gyakorlása során kellene az emberben feléledniük.
Tehát látjuk, hogy a bátorság és az ember egyes szervei összefüggenek egymással és ezt az erényt az ember fizikai életében csak bizonyos szervek gyakorolhatják. Ezek a szervek, melyekhez az ember fizikai és éteri szíve is tartozik, ma még nem olyan tökéletesek, mint azok, amelyek a bölcsességet szolgálják – mondja Rudolf Steiner (GA159). Ezek a szerveink ma még mindig fejlődésben vannak, hogy mások legyenek, mert a jövőben mások lesznek.
Ebben az előadásában arról is beszél, hogy nagy különbség van az agy és a szív között, és a következőket mondja:
„Tegyük fel, hogy egy személy átmegy a halál kapuján, és átéli a halál és az újjászületés közötti időszakot. Ekkor az agya az Isteneké lesz. Az emberi agy tele van olyan erőkkel, amelyek, amikor az ember átmegy a halál kapuján, valójában teljesen eltűnnek, és a következő életben egy teljesen új agy épül, nem csak az anyagi, fizikai részében, hanem a belső erőiben is. Tehát az ember az erőket is újjáépíti. Viszont a szívvel nem ez a helyzet. A szív esetében az a helyzet, hogy bár a fizikai szív az eltűnik, de azok az erők, melyek a szívben működtek továbbra is megmaradnak. Ezek az erők a halál és az újjászületés között az asztrálvilágba kerülnek és az ÉN megőrzi azokat egészen az újjászületésig. Ugyanazok az erők, amelyek egyszer már a szívünkben dobogtak, a következő, az új megtestesülésünkben ismét ott dobognak majd. Ami viszont az agyban működik, az eltűnik és már nem jelenik meg a következő megtestesülésünkben. De azok az erők, melyek a szívünket áthatják a következő megtestesülésünkben ismét itt vannak. Amikor belenézünk egy emberi fejbe, akkor azt mondhatjuk, hogy ebben olyan láthatatlan erők működnek, amelyek az agyat alkotják. Amikor az ember áthalad a halál kapuján, akkor ezeket az erőket átadja a kozmosznak. Amikor az emberi szívre tekintünk, akkor olyan szellemi erőket látunk, melyek nem csak ebben az inkarnációban működnek bennünk, hanem a következő inkarnációban is bennünk fognak élni, mert átmennek a halálon egy újjászületés felé. Ezért is becsülik olyan nagyra a szívdobbanást az egyes népszokások, mert tudják, hogy amikor egy ember szívdobbanását hallgatják, egy időtlen dologra tekintenek.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése