Takáts Péter

ADVENT NEGYEDIK HETE A BÖLCSESSÉGRŐL SZÓL

 

Elérkeztünk Advent negyedik hetéhez és ennek a hétnek a minősége a bölcsesség. Antropozófiai ismereteinkből tudjuk, hogy a földfejlődés elején, amikor a Kyriotészek, vagyis a Bölcsesség Szellemei a bölcsesség szubsztanciájukat beleáramoltatták az új, létesülő kozmoszba, vagyis a bölcsességükkel áthatották azt, akkor ez a bölcsesség átsugározta a kozmoszt egészen annak határáig, és az addigi sötét kozmosz bölcsességben ragyogott fel. Ezért is élünk ma a bölcsesség kozmoszában. Az antropozófiai megismerési úton haladó ember megismerheti ezt a bölcsességet, amit a Bölcsesség Szellemei beleáramoltattak ebbe az új, létesülő kozmoszba, ami részt vett a világ létrehozásában, a világ megteremtésben.

Ha az ember magáévá akarja tenni ezt a minőséget, akkor azt úgy teheti meg, hogy pillantásával végigtekint a világon és mindazt amit különböző helyzetekben tapasztalt, azt átengedi a lelkén. Ebben a folyamatban, amit Rudolf Steiner az „utángondolás igazságának” nevez, végül ahhoz az igazsághoz jutunk el, ami, mint  bölcsesség teljesen áthatja az egész Földet és a kozmoszt és annak összes formáját és mozgását. Ennek a hétnek a minőségéhez a legkönnyebben úgy jutunk el, ha megnézünk valamit a külvilágban, szemléljük a bennünket körülvevő természetet és közben lépésről lépésre haladva megvizsgáljuk, megismerjük igazságait, törvényeit és közben keressük a benne rejlő bölcsességet. Az ember így tudatosan szemben állva a világgal fokozatosan magáévá teheti ezt a minden formát és mozgást átható bölcsességet, és ekkor már nem csak feltételezi, hanem tudja, hogy a bölcsesség hozta létre a világot és tudja, hogy az egész természetet áthatja ez a bölcsesség. (GA59)

Amikor az ember így magáévá teszi a világban élő bölcsességet, akkor felismeri azt, amit az antropozófia ősképnek nevez. Az antropozófiai szellemtudomány szerint ugyanis mindennek, ami a fizikai világban megmutatkozik egy ősoka van az érzékfeletti, a láthatatlan világban. Annak az embernek, aki megszerzi a bölcsesség erényét, akkor neki már nem kell mindenféle okoskodással kitalálnia a természeti törvényeket, hanem csupán meg kell értenie a szellemileg tapasztalt tényeket. Ez az az igazság, melyhez ma minden ember eljuthat, ha utólag elgondolkozik a dolgokon, mert az ember, mint gondolkodó lény képes a szellemi igazságokat egyéni munkával megismerni. 

Az ember azonban nem volt mindig képes a világmindenségben ható bölcsességet gondolati úton ilyen egyértelmű módon megfogalmazni, mint napjainkban. Ennek oka az, hogy a korábbi korok embereinek egészen más képességeik voltak. A mai időkben a Föld-fejlődésen belül éppen a tudatosság kezd az emberiség alaptulajdonsága lenni és a tudati lélek teremtette meg a lehetőségét annak, hogy a modern ember a világban felismert bölcsességet a tiszta gondolkodás formáiban és logikailag tömör módon meg tudja fogalmazni. Minek köszönhető, hogy korunkban az embernek ez a képessége kialakulhatott? Ennek oka a kozmikus intelligencia, a szellemi bölcsesség alászállása az érzékfeletti világból az érzékelhető fizikai világba. Erre, vagyis a kozmikus intelligencia és a szellemi bölcsesség ilyen leáramlására az emberiség továbbfejlődése érdekében volt szükség. Most nem célom, hogy minden ilyen eseményről részletesen beszéljünk, de antropozófiai tanulmányainkból tudjuk, hogy az emberiség fejlődése során több alkalommal is volt olyan esemény, amikor a szellemi bölcsesség leáramlott az érzékfeletti világból, hogy az emberiség lelki életét megújítsa és az emberi fejlődést egy lépéssel előbbre vigye. 

Amikor a világba történt élő és valódi betekintés nyomán létrejön az a bölcsesség, amit így felismertünk és magunkévá tettünk, akkor az utána átmegy az ember vérébe, tetteibe, és végül az akaratába is. Ebből a folyamatból, és a nyomában keletkezett bölcsességből születik meg az, amit az antropozófia emberszeretetnek nevez. Hogy hogyan is függ össze a világban élő bölcsesség megismerése és az emberszeretet? Erről Rudolf Steiner a GA59 előadásában egy hétköznapi példával mesélt hallgatóinak. Azt mondta, hogy „ahogy nem kell a kályhának olyasmiről fecsegni, hogy kedves kályha, az a kötelességed, hogy melegítsd be a szobát, hanem egyszerűen csak meg kell rakni fával, és be kell gyújtani, ugyanúgy kell tüzelőanyagot adni és tüzet gyújtani az embereknek is, hogy lelkük felgyulladjon, felmelegedjen és átfényesedjen. Az ember esetében ez a tüzelőanyag pedig nem más, mint a világban élő bölcsesség megismerése, az emberi természet megértése, mert ez vezet el az embernek a külvilág többi részével való harmonikus együttrezgéséhez.

Végül pedig ebből születik meg az eleven emberszeretet, mely szívtől szívig hatol és egymáshoz vezeti az embereket, és megtanítja megérteni egymást. Ebből a bölcsességből fakadó emberszeretetből láthatja be végül az ember azt a rendkívül fontos szabályt, hogy az olyan tettek, melyeket csak önmagunkért teszünk, üressé tesznek és megölnek minket! Viszont azok a tettek, melyekkel mások életét segítjük, amit a másik emberért teszünk, mintegy tükörképekké válnak, és saját erőinkre tükröződnek vissza. Ez azt jelenti, hogy ha képessé válunk saját Énünket a lehető leggyakrabban a mások Énjében átélni, ha saját önzésünk mellett minél több együttérzést bontakoztatunk ki magunkban, akkor ez a helyesen értelmezett önzés Énünket gazdaggá és fejlődőképessé teszi.”

Ugyanebben a GA59-es előadásban beszél arról is, hogy az eleven emberszeretet nyomán átalakul a harag is az emberben és szeretetté válik az életében. Ezért az élet során, a mértékletesen fellépő haragnak az a missziója, hogy végül elvezesse az embert a szeretethez. Ezért mondja Rudolf Steiner, hogy a harag az „szeretetre nevelő”. Bár az emberek „isteni haragnak” azt, ami a világ bölcsességéből kifolyóan eltörli mindazt, aminek nem kell itt lennie, de ez a harag mégsem áll szemben az „isteni szeretettel”. Sőt, beláthatjuk, hogy ez a kettő összetartozik, és az egyik a másik nélkül nem lehetséges, mert az egyik a másiknak feltétele.

Ahhoz, hogy a valódi bölcsesség megjelenhessen az emberben előbb le kell győznie azokat az erőket, melyek a bölcsesség ellen dolgoznak. Az egyik veszély, ami ezen az úton leskelődik ránk az, hogy bölcsességünkkel nem a világ magasságai felé törekszünk, hanem az inkább okosság és ravaszság formájában jelenik meg az életünkben. Ebben az esetben a bölcsességünk okoskodás, tudálékosság és előnyszerzés formájában irányul a világ és a másik ember felé, és ez nem azonos azzal a kozmikus bölcsességgel, amit az embernek el kell sajátítania. Ez nem képes belátni a szellemi világba és felismerni az abban rejlő kozmikus bölcsességet, mert  érzékeinket csak az anyagi, fizikai világ felé irányítja. Tény, hogy minden újabb generáció sokkal okosabb, mint az előző. Ez egy természetes dolog, mert az emberiség mindig átveszi és továbbfejleszti az előző generációk intellektuális vívmányait. Ettől azonban még nem lesz bölcsebb, mert a bölcsesség az ember egyéni fejlődésének vívmánya. A bölcsesség az embernek az önmagán történő munkálkodása nyomán, valamint sok-sok inkarnáció és jól felhasznált jelenlegi élete során szerzett tapasztalatai alapján jön létre. Ezért is találkozhatunk ma olyan esetekkel, amikor azt láthatjuk, hogy milyen naivak, tudálékosak és okoskodók lehetnek rendkívül okos emberek, és mennyire hiányozhat a bölcsesség akár ragyogóan tehetséges emberekből is.

A másik, amit ezen a héten le kell győznünk, az az önzés, mert nem gyakorolhatjuk a bölcsességet és az igazságosságot anélkül, hogy önzetlenek lennénk. Rudolf Steiner egyik előadásában (GA159) azt mondja, hogy csak az igazságtalan és esztelen ember önző. A valódi bölcsesség és a helyesen kialakított igazságosság azonban túlvezet minket önmagunkon és saját önzésünkön, így nyomában az egész emberség részévé válhatunk. Abban az esetben, ha a bölcsesség megfelelő módon megjelenik az ember életében, vagyis ha az ember képes valóban magáévá tenni a negyedik erényt és ezt egyben életének alapjává is tenni, akkor az önzés önmagától átalakulhat és önzetlenséggé válhat. 

Az előző adventi hetekben gyakorolt bátorság és a mértékletesség is egy bizonyos mértékig az egész emberiség részévé tesz minket, de csak akkor, ha a bátorságot és a mértékletességet valóban magunkévá tesszük, és ezekkel az erényekkel éljük le az életünket. Ezáltal azt biztosítjuk, hogy nem leszünk megfosztva azoktól a lelki erőktől, amit egyébként Lucifernek dobunk oda és így a jövőben képesek leszünk egy erősebb szervezettel újraszületni. Ha az Én átmegy ezen a négy adventi hét által jellemzett fejlődésen, melyet az érzőlélek mértékletessége, az értelmi vagy kedélylélek bátorsága, valamint a tudati lélek bölcsessége hordoz, akkor fokozatosan olyan magasabb rendű lelki élményekhez jut el, melyek nyomán a benne megjelenő bölcsesség felvezeti a szellemi világba. 

Kép: Transparente Manufaktur